Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
Horváth Sándor: ZUBÄK CSIKÓKAT SZEREZ Ha a jogtudók el nem adták csomagolópapírnak Hont vármegye levéltárát, azt hiszem, könnyű szerrel meg lehetne találni az 1906. évi iratok között azt a csomót, amely Zubák András hontfüzesgyarmati lakosnak Hont vármegye közönsége ellen háromszáz korona és járandóságai erejéig indított sommás keresetét tartalmazza. Nem sokat mondanak ezek az iratok. A bírósághoz intézet keresetben le van Írva, hogy ekkor meg ekkor, éjszakának idején, a felperesnek két lova beszakadt a báti Szikince-hidon s hogy a két ló árát a vármegye közúti alapja tartozik megfizetni, mert a javítás alatt álló hidat az utmester nem zárta el s éjszakára nem világíttatta ki. Ott van a tisztiügyész javaslata, hogy ebben a pörben nem érdemes védekezni, hanem az utmestert kell fegyelmi alá vonni s ott van az utalványrendelet, hogy a vármegye közúti alapja a háromszáz koronát fizesse ki. Az irás csak ennyit mond. A többit majd elmondom én. Mint benfentes. A község fuvarosa volt Zubák. Ez a tisztsége abból származott, hogy a falu szüntelenül zsörtölődött a rengeteg forspont miatt és senki sem akart befogni, midőn házsorjában reá került a sor. Mert akkoriban is úgy volt valahogyan, hogy a kabátos ember akkor kocsizott legszívesebben, ha jó volt az idő, a paraszt pedig akkor fuvarozott a legszívesebben, ha rossz volt az idő. És a kabát, meg a szűr sehogy sem tudták e téren egymást megérteni. De nem volt bölcsesség hijján a kupaktanács és megtalálta a bajra az orvosságot. Megfogadta Zubákot községi fuvarosnak. Megszabta, hogy kilométeren mi jár neki, Zubák pedig télen és nyáron, nappal és éjjel köteles volt két öreg táltosával kiállani. Meg kell hagyni, akkurátos fuvaros volt Zubák. Pontos, mint az óra, megbízható, mint egy gép s ami fuvarosnál szintén nem lebecsülhető tulajdonság, úgy ivott, mint a homok. Szeretett urakkal beszélgetni, félrét hátrafordulva a kocsiülésről, bizalmaskodva komázni, órákhosszat mesélgetni, amiért sem a lovai nem haragudtak, mert ilyenkor lépést mentek, sem az utas nem neheztelt, mert legalább nem zötyögtette a derekát a lőcsös szekér. Történt egyszer, hogy beállított a kisbiró Zubákhoz, mondván: — Andri fogj be! A számvevőt köll hazavinni Bátba! — Hát jó, — mondta Zubák. — Már megyek is. Gyere, Lidi, huzzuk ki a kocsit a színből hamarosan ! De az asszony zsörtölődött. — Ezzel a két öreg lóval Bátba? Én mondom kegyelmednek, három napig sem érnek el odáig! Oszt ha beledöglenek, honnan vesz kigyelmed másik két lovat?! . . . — Ne jajgass, Lidi! — mordult rá Zubák. — Majd csak lesz valahogyan! Hivatal hivatal, menni köll! . . . Közben befogott. Az asszony ráakasztotta a tarisznyát a lőcsre s mig az ura a szekerkére felkövetkezett nagy üggyel-bajjal, utánaszólt, hogy a báti hídnál aztán vigyázzon ám, mert a szomszédok mondják, a hidat reparálják s a padló föl van szedve. — A padló föl van szedve? — hegyezte meg a füleit Zubák. Aztán vidultan a két öreg táltos közé csapott. — Gyi, Kese! De a kapuból még visszakiáltott: — Én mondom, Lidi, csikókat veszünk! . . . * Elballagtak hát csöndesen. Közben beszélgettek is. Mert nagyon értették egymást a számvevővel. Zubák módfelett nagy tisztelője volt a régivágásu mulatós kis emberkének, a tényleges tiszt korából rajtaragadt tempóival, főképpen az ülés alatt takargatott, féltve őrzött, elválhatatlan hegedűvel, melynek egy-egy hivatalos kiszállás alkalmával a kopott aktatáskánál mindig fontosabb szerep jutott. Délelőtt tiz óra tájt értek a szántói Luca-kuthoz. Ott az ut háromfelé ágazik. S minthogy a lovak már értették a csíziót, maguktól megálltak illedelmesen. Zubák hagyta őket, hogy fújtassanak. Aztán hátraszólt: — Hát merre is megyünk, tekintetes uram? — Szamár kend, András! — mondta a számvevő. — Hát merre a fenébe mennénk máshova, mint ide jobb kézre, a magyaradi fürdőfogadóba, egy seritalra! . . . Délután hatig tartott a sörözés. Közben sirtritt a nóta a nagy szálában. A számvevő, meg Adamko, a fürdő prímása, egymásnak húzták a Vasvárit, meg a Boka-kesergőt és hogy mily szépen tud muzsikálni a másik, délelőtt tíztől délután hatig mindkettő egyvégben könnyezett . . . 15
