Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
Irigyelte őket a nagygazda. Azt mondja a feleségének: — Te, feleség, milyen szegény volt ez a mi kománk, most meg mindjárt megelőz minket a gazdagságban. Még egyet próbálok, fogadok embereket, elmegyünk ásni, hátha kapnánk valamit. Megint fogad embereket, elmennek a pincéhez, megint ásni keztek. Addig ástak, hogy megtalálják az ezüstpénzt. Azt mondják a napszámosok neki: — Már most megfoghatjuk a kádat, de nekünk több kell belőle, mert mi dolgoztunk, nem maga. Mikor ezt kimondták, a nagygazda kapzsin megölelte a kádat. De a kád úgy elment a föld alá, hogy a nagy gazdának az egyik karját is elvitte. így maradt a nagygazda ott a nagy semmivel. A kecskepásztor fia meg elvett egy szegény lányt. Csaptak nagy lakodalmat, még most is élnek, ha meg nem haltak. Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy kisgyerek. Ez a kisgyerek egyszer kiment az erdőre, s felmászott egy nagy körtefára, s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. Amint eszeget, hát jön egy lompos, lucskos, vagyis, ahogy arrafelé mondták: egy loncsos medve. Nem tudom, hol járt, hol nem, de a hátán egy üres zsák volt. Amint a kisgyereket meglátta, odament a fa alá és azt mondta neki: — Te kisgyerek! Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal. — Nem adok bizony én, mert lerántasz. — Dehogyis rántalak, dehogy! Nem én bizony, csak adjál! Az hát szakított egy szépet, nyújtotta le neki. A loncsos medve azonban megkapta a kisgyerek karját, lerántotta annál fogva, s beletette a zsákjába. A kisgyerek sirt, ritt; de az hizony nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot, s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Útközben elfáradt, letette maga mellé a zsákot és elaludt ott helyben. Amint ezt észrevette a kisgyerek, a bécsi bicskájával kihasította a zsákot, teletömte tégladarabokkal meg szerbtövissel, maga pedig odébbállott. Mikor a loncsos medve fölébredt, hátára vette a zsákot, s vitte egyenest hazafelé. Egyszer csak szúrást érez az oldalán. Szisz-A LONCSOS MEDVE szent egyet-kettőt, aztán azij mondja: — Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek! Azzal megy, csak mendegél Egyszer csak még jobban szúrják az oldalát. Azt mondja megint: — Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek! Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát. Azt mondja hát harmadszor is: — Ne szurkálj, kisgyerek, mert bizony megtürücsköllek! Most sem ért semmit a szó, csak szúrták az oldalát. Mikor aztán már elfogyott a türöm-olaja, levetette a zsákot a válláról, s úgy megdögönyözte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette és vitte, vitte hazafelé. Mikor aztán hazaért, azt mondja az öreg ördöngös szülének: — Eredj, te szülém, hordd tele a nagy üstöt vízzel, gyújts alá, melegíts fel jól. No, jól van. Az öreg ördöngös szüle telehordta a nagy üstöt vízzel, tüzelt erősen a katlan alá. Mikor felforrt a viz, a loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza; hát úgy hull belőle ki a dirib-darab kő meg a szerbtövis, hogy szemeszája elállt bele a medvének. — No, még igy sohasem jártam! — mondja. Avval hátára véve az üres zsákot, elindult. Ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, mig vissza nem ért abba az erdőbe. Hát a kisgyerek már megint ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával, amúgy istenigazában. Amint a loncsos medve meglátta, tüstént odament a fa alá. Azt mondja a kisgyereknek. — Te, kisgyerek! Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal. — Nem adok bizony én, mert lerántasz! — Dehogy rántalak, nem rántalak biz én, csak adjál! — 0, te kis gyerek — mondja neki a loncsos medve, — nem azt mondtam én, hogy hajíts, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal. Addig kunyorált, könyörgött ott a fa alatt, hogy a kisgyerek szaka jtott egy szép körtét. Nyújtotta lefelé a medvének. Az pedig megkapta a kisgyerek karját, lerántotta, s beledugta a zsákjába. Avval fölkapta a hátára, vitte, vitte hetedhét országon hazafelé. A loncsos medve útközben me53
