Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

játékoltár körül. Mint ahogy más kislány a babáival játszik s úgy készül jövendő hivatására, az anyaságra, úgy készült a királyi gyermek is eljövendő hivatására: imával alázattal, vezekléssel ostromolni a Mindenhatót embertársai javáért.

“Én édesanyám, nagy tiszteletlenséget mondnak énnekem! .. .”

Amint gyermekded játékában, úgy igyekezett munkában és alázatban is felnőtt társait követni. Boldog, ha az oltárok feldíszítésében segédkezhetik, ha seprüt foghat s kiseperheti a templomot, folyosót, szobákat: részt kér minden munkából, amennyire egyformának érzi magát kis társaival, annyira bántja, ha valaki kivételes módon bánik vele: szinte szemrehányásnak érzi ezt. Pedig tulajdonképpen még sejtelme sincs arról, ami ellen ösztönszerüleg tiltakozik. Később, felnőtt korában, szelíd megbocsátó mosollyal felelt a legsúlyosabb megbánásokra is: de kisgyermeksége idején egyszer könnyes panasszal sietett Olympiadeshez: Én édesanyám, nagy tiszteletlenséget mondnak énnekem. Azt mondják, hogy én király leánya vagyok!

Egyre ritkább a játéknak szentelt idő, egyre sűrűbbek az imába merült órák a kis királylány életében. így érkezik el tizedik esztendejéhez, amikor 18 veszprémi apácával együtt útnak indul a Boldogasszony szigetén akkor épült kolostor felé, amelyet szülei építtettek “. . . Szűz Máriának neve és oltalma alá első fundamentumától fogva”.

Még nyers, vakolatszagu volt a kolostor, kőből, téglából állított falai friss-tiszták, az udvar meg a kert alig kész, de uj palánták próbálnak megkapaszkodni földjében, A kutásók is éppen, hogy befejezték munkájukat, meg eltakarítottak maguk után, mikor a kis templom tornyába felhúzták a harangokat s egy napon az érsek fölszentelte a templomot. Aztán ünneplőbe öltözött bámész nép sorakozott fel a szigetre gyűlt királyi család és a mellettük elhelyezkedett püspökök s más egyházi méltóságok meg szerzetesek közelében. Odaát a túlsó parton most szállnak le az apácák a szekerükről, sorba állnak s egyenként lelépegetnek a kompra. Mire a komp átér a szigetre az éneklő apácákkal s a kis növendékekkel, a királyi család a parton várja Istennek szentelt gyermekét, a fehérruhás Margitot.

Aztán, hogy már itt volt a közelükben, sokszor látogatták meg őt, bár Margit nem szívesen vette ezeket a látogatásokat. Érezte, hogy ezek az alkalmak, amikor anyja drága bíbor, bársony, selyem köntösöket, ékszert, bort, ételnemüt hoz ajándékba, megkülönböztetik őt a többiektől s ezt nem akarta. Mindig csak akkor és azt ette, amit a többi, soha máskor, soha mást. Nem tudta elviselni, ha dicsérték, vagy kivételt tettek vele. így hát hiába adták neki a drága ételeket, azok mind a szegényekhez, vagy a betegszobák lábadozóihoz kerültek, éppúgy, mint a diszes ruhadarabok.

. a nagy jeges viznek hidegségétől az ő kezének bőre meghasadoz vaía és a vér kijő vala az ő kezéből.”

Tizenkét éves korán túl, amikor az egyszerű szerzetesi fogadalmat már letette, ragaszkodott ahhoz, hogy teljesen úgy

A férj, a,ki rosszkedvűen, reggeli nélkül ment el és minden valószinüség szerint nem volt pénze arra, hogy betérjen a kávéházba, vagy nem akart külön költeni reggelire, akit lökdöstek a villamoson (ami elég gyakori eset), aki mérgelődött a hivatalban, s kénytelen volt eltűrni följebbvalója bírálatát és kifogásait, szintén nincsen valami jó hangulatban. De éhes, ebédelni szeretne. Bejön és meglátja a kisirt szemű asszonyt, ha közben talán kicsit el is felejtette, mindjárt eszébe jut a reggel, megtorpan, nem bir szólni. Leül és várja az ebédet. Dacára annak, hogy éhes, a levesnél mégis összeráncolja a homlokát, nem szól, csak nyel, de mikor az odaégett húst meglátja, kitör belőle: “Nahát már igazán nem lehet itthon étkezni. Hallatlan. Kibírhatatlan!”

És itt van az újabb jelenet, folytatódik a harag. Szemrehányások, kifakadások, ajtócsapkodások. Mindenre sor kerül. Minden kis hiba előkerül. “Ezért kellett megházasodnom.” “Ezért kellett férjhez mennem.” Egyéb szavak is kergetik egymást. Persze mindez a gyerekek előtt, akik minden szót hallanak, minden szót átéreznék, ha finomlelküek, tulérzékenyek, elsírják magukat, ha könnyebb fajsulyuak, kihasználják az alkalmat, szintén hajba kapnak. De egyik esetben sem felejtik el soha többé a heves szülői jelenetet.

Este megint adódik valami. Másnap reggel az asszony juszt sem melegít forróra, de ha igen, akkor is megvan már a békétlenkedés. Egyik sem igyekszik békülni, egyik sem kezdi a közeledést. “Miért én? — mondja menidegyik. Ő kezdte, ő volt goromba.” Mindkettő arra vár, hogy a másik jöjjön. Közben sóhajos napok, álmatlan éjszakák múlnak. A legverőfényesebb nap is ködösnek látszik. A legjobb étel is izetlen. És minél tovább tart a harag, annál nehezebbnek látszik a békülés. Most már el sem tudják képzelni, hogyan közeledjenek egymáshoz. Furcsa volna egyszerre csak megszólalni ilyen hosszú hallgatás után. Közben mindkettő lesi, mit tervez a másik. Talán komoly szakításra határozta el magát. Mit lehet tudni, talán van is valakije, • azért viselkedik igy. Most már nem is mernek mosolyogni, kicsit jobb ar-43