Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
lamilyen tablettákat, amit hűségesen be is vett lefekvés előtt. Amikor felébredt és ránézett az órára, nem akart a szemeinek hinni. Ez valóban a tudomány diadala volt! Egy perccel nyolc óra előtt volt és az ébresztőnek nyolc órakor kellett volna megszólalnia. Elzárta az órát és eldugta egy fiókba. — Jó reggelt! — üdvözölte a rendezőt a filmgyárban. — Hát ehhez mit szól? Ma egészen pontosan érkeztem! — Igen, — bólintott a rendező, — ez egészen rendkívüli és dicséretremél tó, csak azt mondja meg nekem, hogy hol volt tegnap egész nap? FEKETE SÁNDOR 65 ÉVES Nem szoktunk személyi híreket közölni a Kárpát-ban, mert sokan igényelnék, de most kivételt teszünk, amikor szeretettel megemlékezünk laptársunk szerkesztőjéről, Fekete Sándorról 65. születésnapja alkalmával. Sokan ismerték már Németországban a lapját, amit vasszorgalommal, és ügyszeretettel adott ki, a “Magyar Nők” c. újságot. 18 éve szerkesztgeti és fizikai munkájának keresetéből nyomatja ki tartalmas, izig-vérig magyar szellemű folyóiratát. Munkásságának elismeréséül teszünk kivételt, hogy megemlékezünk Róla és kivárnunk még sok eredményes esztendőt számára, sok erőt és egészséget ! Azok számára, akik még nem ismernék a lapot, szívesen küldünk mutatványszámot, ha egy lapon jelzik nekünk. Kosztolányi Dezső: HÉT KÖVÉR ESZTENDŐ Rekkenő reggel volt vasárnap. Mihelyt megvirradt, a sárga napfény pállott pocsolyákban pezsgett a homokbuckákon. A tüdő nem kapott levegőt. Azok, akik ünneplő ruhában nyolc óra felé az utcán jártak, kivették szépen az összehajtogatott tiszta zsebkendőjüket s felitatták vele a homlokukon gyöngyöző verejtéket. A “Nyári kert”-ben álmos cinkék, rigók csivogtak. De kihallatszott onnan egy másik muzsika is, mely nem az éneklőmadaraktól származott. A cigánybanda húzta, fátyolosán és tétován, maga is fáradtan és pityókásan, azoknak a kitartó korhelyeknek, akik a szombat éjszakából belevirradtak a vasárnap reggelbe és még mindig nem tudták befejezni, nem akartak hazamenni. Ha valaki felágaskodott a kerítés sövényénél, oroszlánszájakat, sarkantyuvirágokat, petúniákat 32 vett észre a kert körgyepén. Oldalt ült a társaság — négyen — lombokkal befuttatott fapáholyban, zöldrefestett lócákon, zöldrefestett, telítetlen asztalnál, melyen már a hosszunyaku, üres borospalackok valóságos tüzérütege vonult fel. Középütt trónolt egy tagbaszakadt ur, rövidre nyírt hajjal, nyírt, deres bajusszal, nyersselyem ruhában, Szél László. A tanyájáról jött be, hogy eladja termését. Most ő diktálta az ütemet. Csöndesen, de elszántan mulattak. Velük szemben egy másik társaság is ült, melyet kívülről nem lehetett látni. Ezek tőlük a harmadik asztalnál, a sarokban foglaltak helyet, hárman, fiatalabb emberek, nem negyven-ötven évesek, mint Szél Lászlóék, hanem huszasok-harmincasok. Az ő vezérük és ivómesterük Viczay Feri volt, a jegyző, aki panama-kalapot viselt, balszemén monoklit, ők is itt virradtak meg, már hajnal óta itt tanyáztak, derekasan, komolyan ittak, de nem fehér bort, mint az öregebbek, hanem következetesen vörös bort.
