Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
vaJ, hatalmas eperfák alatt. Az utcák nevét — Fecske, Csalogány, Bimbó és Dob — nem tudom ki adta; mint ahogy nem tudom, hogy ki nevezte el Miskát “Csilaj Csalidnak. Proli gyerek volt. A teljes nevére nem is emlékszem. Az apja vasútnál dolgozott, mint fütőházi munkás. Magas, sápadt ember volt és soha sem beszélt senkivel. Abban is különbözött a többi munkástól, hogy szombat este, fizetés után, soha sem rúgott be. Valahonnét Tótországból került hozzánk és kétszer renditett meg az eddigi hitemben. Én ugyanis sokáig azt véltem, hogy az egész világ kálvinista és magyar. Mikor megtudtam, hogy ez az ember pápista és mellé még tót, akkor egy egész világ omlott össze bennem. Ráadásul az őszi vásáron találkoztam egy eleven törökkel is. Törökmézet árult, meg tarka bicskákat. Jámbor volt az istenadta és bármelyik feléről is okumláltam, sehogyan sem bírtam kinézni belőle, hogy százötven évig taposott volna bennünket. Mert én a történelmet ismertem már harmadik elemista koromban. Igaz, hogy egy kicsit hiányos volt a tudásom, de arról a tanítóm nem tehetett, mert bár majd száz éves volt, amikor tanítani kezdett, de még irni-olvasni nemigen tudott és igy én sem nagyon. Szikora bácsitól tudtam meg, hogy a legnagyobb királyunk Kun László volt és annak volt az unokája Dózsa György. Azt az urak megsütötték és a szegény nép meg megette. Ez volt az egyedüli és utolsó nagyobb arányú segitség, ami az uraktól valaha is jött. Rákóczi fejedelmet jól ismertem; édesanyám sokat mesélt róla kukoricamorzsolás közben. Na és Kossuth Apánk! Bár én úgy láttam, hogy inkább nagyapánk. Mert a képe ott függött a nagymamánál a tiszta szobában a falon. Ott szemezett Tisza Pistával. De hát eltérek a tárgytól. Röviden: Csilaj Csali proli gyerek volt, én pedig úri gyerek és ez roppant különbség. Az ő apja is a vasútnál szolgált és az enyém is. Az ő apja öt óra harminckor kelt, az enyém fél hatkor. Az ő apja ha félt, hogy elkésik, szaporázta a lépéseit, az enyém csak megnyitotta. De nem ezekben vehető észre legjobban a különbség, hanem egészen más dolgokban. Csali az árokparton vacsorázott a legtöbbször. Darab kenyér, szalonna. Mi a kis padban, szalvétával a nyakunkban invitáltuk minden este Jézuskát, hogy segítsen megenni a krumpli főzeléket, vagy a spenótot. Vacsora után lábmosás. Futás aludni és nincs Iváni Zoltán: CSAK FÜLEIM ZUGNAK? Istenem, beszépen, szépen harangoznak. Áthallatszik ide, szivem közepibe, nagy óceán vizén. Istenem, de nem is, nem is harangoznak. Csak én kongatom a szivem közepében. Az egyedüllétben lázas agy velőm is ha még megnyugodna. Halli, harangoznak! . . . Vagy csak a füleim zugnak? i Istenem, ha mégis, mégis harangoznak, vajon kinek húzzák, vajon kinek húzzák? Tépedt-tévedt, rongyos-bélelt, igy is, úgy is magyaroknak? Házas hazátlannak, hazás nincstelennek. Akik itt is, ott is céltalan kerengnek. Istenem, igy reggel délben, estelente, — idegenbe’ — füleim miért zugnak? (Elevenen holtnak.) Miért hallom egyre-egyre, hogy valahol harangoznak? 1960 május hó. röhencsélés. Csali akkor mosta a lábát, amikor jólesett és akkor evett és azt, amit kapott. így éltünk hatalmasan az akácos utakon végighúzódó nádfedelü putrik között. Ha eljött a nyár, akkor mint vasutas gyerekek, kijártunk füvet szedni. A hűvös reggeleken 25
