Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
Rudyard Kipling: ÜZENET Ezt a történetet csak azok tudnák megmagyarázni, akik meg bírják állapítani: hol végződik a valóság és hol kezdődik a valószínűtlen határa. Én elég sokáig éltem Indiában, hogy tudjam: voltaképpen mitsem tudunk. Ezért szóról-szóra úgy mesélem el ezt a történetet, ahogy megesett. Mumoise civil orvos volt Meridkiben. Alacsony növésű, kicsit gömbölyű, nagyon szeretetreméltó ember. Jó orvosnak ismerték, senkivel sem veszett össze, még a kerületi ellenőrrel sem. Holott ennek az urnák olyan modora volt, mint egy őrmesternek és annyi tapintata, mint egy lónak. Dumoise kicsike, csinos, gömbölyded, igen szeretetreméltó leányt vett el feleségül. Indiában a mézeshetek alig tartanak tovább hét napnál, de semmi sem gátolja a fiatal házasokat, hogy mézesheteiket к ét-három évre is kinyújtsák. India isteni ország az olyan házaspárok számára, akik halálosan szerelmesek egymásba. Magánosán élhetnek, senki sem zavarja őket. így éltek Dumoise-ék is. A két kedves, szeretetreméltó ember teljesen visszavonult a világtól. Igen boldogok voltak. Néha persze, kényszerűségből, hivatalos estebédeket is adtak, de tulajdonképpen nem barátkoztak össze senkivel. A kolónia tovább élte a maga életét és úgyszólván megfeledkezett róluk. Ha szó esett Dumoise-ról, mindössze annyit mondtak róla: igen jó fiú. Egy civilorvos, aki sohasem veszekszik, ritkaságnak számit az állami szolgálatban és ezért nagyon megbecsülik. A hideg évad beálltával tífuszjárvány ütött ki az állomáson. Dumoise mindent megtett, ami tőle telhetett. De ebben az időben még az orvosok is meglehetősen tehetetlenek voltak a tífusszal szemben. A halállal való harcot az ápolók és az ápolónők vívták lépésről-lépésre, óráról-órára, percrőlpercre. Az asszonyok az asszonyokat ápolták, a férfiak a férfiakat. Valamennyien megtettük a kötelességünket, de a Dumoise-házaspár valamennyiünknél is többet tett. Ötvenhat napig küzdöttünk a ragály ellen. A tapasztalat szerint öt tifuszeset közül egy rendesen halálos kimenetelű. Mi is tudtuk, hogy veszteségeink lesznek. Mégis, csodával határos módon, mind a hét megbetegedett fehér embert diadallal visszahoztuk az “árnyékok völgyének” küszöbéről. De mikor már azt hittük, hogy mindenen túlestünk, és nagy bált akartunk rendezni, hogy a ragály fölött aratott győzelmünket méltóan megünnepeljük, szegény kis Mrs. Dumoise tífuszba esett. Férje minden tudása, az aszszonyok minden gondos ápolása elleniére egy hét múlva meghalt. Az állomás egész személyzete elment a temetésére. Dumoise teljesen összeomlott a nyitott sir szélén. Úgy vonszolták el, erővel, a temetőből. Felesége halála után Dumoise visszavonult a házába; nem engedte, hogy vigasztalják. Hajszálpontosan teljesítette a kötelességét, de valamenynyien úgy éreztük: szabadságra kellene mennie és az egészségügyi főnök is ezt tanácsolta. Dumoise nagyon hálás volt a fölkínált szabadságért. Ezekben a napokban mindenért nagyon hálás volt. Elhatározta: Chinibe megy, nagy gyalogtúrára. Chini húsz napi járóföldre van Simlától, a hegyek szivében fekszik. Chini vidéke szép és komor, megfelel a bánatos ember hangulatának. A vándor véghetetlen csendes deodarerdőkön halad keresztül, útja fölé kopár sziklák merednek, füves dombok dagadnak. A szél sóhajt a fűben, az eső zokog a fák között. így hát Dumoise elgyalogolt Chinibe, magával vitte fényképezőgépét és puskáját. És magával vitte benszülött szolgáját is. Voltaképpen nem volt szüksége málhahordóra, de Ram Dassz halott feleségének kedvenc szolgája volt. Ram Dassz lusta volt és lopott, de Dumoise mégis mindent rábízott. Amikor vsszajött Chiniből, Dumoise Baginak vette útját az őserdőn keresztül, a Huttoo-hegy nyergén át. Azok, akik beutazták Indiát, az állítják, hogy Kotegarhtól Bagiig vezető a természet legszebb alkotásainak egyike. Ez az ösvény sötét, nedves erdőkön vezet keresztül és hirtelen megszakad a fekete sziklák alatt, a meredek szélén. A bagi menedékházat átjárja a szél. Kevés ember keresi fel a bagi bunkalow-t. Talán ez volt az oka annak, hogy Dumoise ide tartott. Este hét órakor érkezett. Málhahordó szolgája lement a domboldalon a faluba, hogy kulikat fogadjon a másnapi gyalogúira. A nap lenyugodott. Az éjszakai szél felsírt a sziklák között. Dumoise a bungalow erkélykorlátjára könyökölt; várta, hogy szolgája visszatérjen. Ram Dassz oly gyorsan futott fölfelé a meredeken, hogy Dumoise azt hitte: talán medve üldözi. A hindu holtrarémülten, lihegve rohant fölfelé. — Láttam a memszahibot — hörögte. — Láttam a memszahibot! — Hol? — kérdezte Dumoise. — Odalent, a faluba vezető utón sétált. Kék ruhát viselt. Föllebbentette kék kalapfátylát, azt 18
