Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
Nagy csapás érte hazánk fővárosát 1838. március 13.-án. Tizenegy óra volt éjfél előtt. Künn a várfalon három mennydörgő lövés zavarta fel az éjt. A Duna átszakitotta gátjait, és vadul ömlött ki medréből a város két oldalán. A tornyokban megkondultak a vészharangok. Két-három helyen ömlött a viz a megbontott gát felett, és zuhogó dörgéssel szaggatta tovább a törést. Az ár egyre magasabb lett. Az ablakokból, a háztetőkről szerencsétlen emberek kiáltanak segítségért. A házak egymás után omlanak össze. Tehenek, lovak vészes bőgőssel rohannak keresztülkasul a sötét utcákon. Az ágyú egyre dörög. Jelzi a veszedelmet. Városszerte fölhangzik a rémes kiáltás: — Jön az árvíz! Meneküljön, aki tud! Isten, légy irgalmas! Mindenkit a halál félelme száll meg. Mert ki olyan erős, hogy ne féljen az Isten kezétől? De hát emberi segítség sehol sincsen? íme, a széles utca végén vörösses fény dereng. Egyre közeledik. Nemsokára egy úszó talp tűnik elő. Rajta fáklya ég. Több férfi evezővel és csáklyával hajtja í tutajt, amely sebesen tör előre í jeges vizen. A kormányrudnál izmos, hatalmas alak áll. A fáklyafénynél meglátszik férfias barnz arca, villogó szeme, szénfekete bajusza és szakálla. E férfiú Wesselényi Miklós. Pest városának ezen a rémes AZ ÁRVÍZI hajós , . i ' v; , . ■' fi éjszakáján ezren és ezren áldották a nevét, mert neki köszönhették megmentésüket. A nagy, széles tutaj már tele van megmentett nőkkel és gyermekekkel. A bölcs férfiú nyugalommal áll a kormányrúd mellett. Midőn ép, erős épületek mellett halad el, amelyeknek erkélyéről úri arcok tekintenek reá, odaint nekik a kezével : — Ti még várhattok, nem vagytok veszélyben! Házatok még sokáig kiállja a vizet. De ha roskatag, földszinti házacskát pillant meg, hol a rongyos tetőről a nyomorúságnak féligöltözött alakjai nyújtják feléje kezüket, azokhoz odasiet. Egyenként szedi le, és tutajára veszi a boldogtalanokat. Aztán megy tovább ár ellenébe, vész haragjába. A sötét viz felett biztosan sikamlik végig a tutaj. Ott jár a legveszélyesebb helyek között: szűk utcákon, о m 1 a t a g házak alatt, melyeknek a vízből kiálló tetején halálfélelem között reszkető szerencsétlenek várnak reá. Szeretne mindenkit egyszerre kiragadni a halál öléből. De mert egyszerre nem szabadíthatja meg az egész világot, mérlegre veti az emberi fájdalmakat. ítéletet tart: kit kell megmentenie rögtön, és ki várhat tovább? Itt ingadozó ház tetején kétségbeesetten kiáltanak hozzá. Amott már nem is kiáltanak, mert a ház összeomlott, és lakói a romok közé buktak. Azokat kell előbb megmentenie. Mindenfelől sirás, jajszó, és nem szabadíthat meg mindenkit. A csónak, a tutaj már majdnem elmerül. Több már nem fér rá, és még annyian vannak. — Gyermekeket adjatok csak ide! — kiált reszkető hangon a szabaditó! A háztetőkről, az ablakokból remegő karokkal rakják kezébe apák és anyák appró gyermekeiket, mintha a jó Isten kezébe tennék. Megáldják a távozót, és nem érzik már annyira a veszélyt, mert gyermekeik megmenekültek. — Visszatérek ismét! — hangzik a messzeségből. És a nyomorultak onnan várják a hajnalt, amerre báró Wesselényi Miklósnak, a nagy államférfiunak, a szegények szabaditójának fáklyafénye elhaladt. TALÁLÓS KÉRDÉSEK Egy fiúnak valaki azt mondta: — Te a fiam vagy, de én nem vagyok az apád. Ki lehetett az? •uCAuu zy Ha hét égő gyertyából négyet eloltunk, hány marad? •Sáp tqqo} u рюш ‘ASpjq Tolla van és nem madár, Négy lába van, mégse jár. Mi az? ■ÁSy 49
