Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-08-01 / 2. szám

(Milyent? kérdezi Biczók. Mindig csak egy fajta vau neki.) A legjobbat kell előhozni.

— Más nem köll? — kérdezi megint Biczók.

— Mi?

— Szolda.

Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!

— Van itt mindön — mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről s leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, a mi előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállítani. így el lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az újságjához. A vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból s miután igy a félliteres üvegnek s a fél szódának a tartalma eltűnt, egybeereszti most a szikvizet a borral.

— Olvassa kend hangosan — ösztökéli a gazdát.

Biczók belekezd a vezércikkbe.

— Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-konkon— Mi az ugye?

— Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-konkon-ver-tá-lá-sá-ról. ..

István ezen akkorát kacag, hogy a Hattyú kiszalad a pad alól.

— Bolond kend, Biczók. Hiszen nem újság az. hanem valami diákos levél. Mit akar kend ojat tudni amihön nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.

S húzván a palackból, Biczók felé legyinti a nyakát, Biczók elhalássza, föláll s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak valamikor):

— Adjon Isten ...

—- Adjon Isten — feleli István s egészen kedvre kap. Évődni kezd. —• Igyék kend, igya ki mind. Nagyon jóizü bor.

Biczók nagyot esik a szóra:

— Jó ugye?

— Jó ám, verje el az Isten a tüvit utrul-utra.

Ezen aztán mindaketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők egymást. Biczók szó nélkül megy be a házba, s most nagyobb üveggel hoz bort, meg szódát. Kínálják egymást.

— No.

— No.

A bor fogy.

— Máskülönben hogy van kend? — adja föl a szót Devecseri.

— Vagyok, —< feleli Biczók. — Hát kend hogy áll?

— Nono, az embőr csak mögvan valahogy, Isten á ...

— Isten á ...

Áldja mög elmarad, mert ez a kocintó köszöntés

is azon magyar szavak közé tartozik, a melyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.

így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot a fejéről.

— Kend már hallja? —- kérdi Biczók.

— Ügön. Harangoznak ebédre.-— Egyék kend velünk.

— Én nem. Csak aztán kigyüjék kend.

Nem is kell rá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a korcsmában s igy rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már teszvCsz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánchelyet söpri, a mit Devecseri István szótalan kedvteléssel néz a borospalackok mögül. Csak a mikor már egszen előtte porzik a seprűvel, mondja neki:

— Aszongyák, Róza, az őszre hazagyün az ezred Boszniából.

Róza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy elpirult, ledobja a seprüt s beszalad.

Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé s az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:

— Mind ilyenök voltunk legénykorunkban.

Azzal iszik újra s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az agyában, ezúttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát s a kutya fejére fecskendez vele.

—- Ne aludj, ha a gazdád nem alszik.

A Hattyú föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba s mert fáj neki az ünnepi megemlékezés, vonit. István meg nevetve veszi föl ismét a poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénnyel a tenyerében.

— No — mondja s elébe nyújtja — kóstolóba.

Elfogadtatik.

— Fecskefarokra ögye kend.

Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kínálva magát uj falat gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját s az étek után, a mikor bevégezte, még jobb izü a bor. Kocintanak és beszélgetnek. Az idő múlik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri s kibontván a réztokból, megtekinti. Éppen fél kettőre van.

— Fizetők, Biczók — mondja.

— Hát elmén kend? -— marasztalja a csárdás.

— El.

S nehogy azt higyje Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (a mint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:

— Hogy a béröslegény elgyühessön a tánchelyre.

Ezzel aztán kifizeti, a mi rész az italból reá esett

s kezel Biczókkal. A Hattyú megértvén a dolgok álla34