Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
— Átkozott, ostoba fickó, — ismételte s már csak a veszedelmet érezte, amit egy más ember könnyelműsége idézett fel reá . .. szerencse, hogy nem volt érdekelve a bukásában: elég messze volt a szamár peches fickótól.. . És már megint milyen messze volt az elmúlt perctől. A katonái kezdtek mozogni. Ijedt és halálosan sápadt arcok tűntek fel a leülepedő por moszatjai közt. Egy ember halk nyöszörgése hallatszott. Valaki megsebesült? — Ki az? Ifjabb ijedtséggel figyelt. A szolgája szólott. — Sárkány. Persze, ő is ráismert. Ráismert rögtön, a legelső neszre: nem akarta megismerni. Úgy féltette éppen ezt az embert... Tanító, öt gyerek, ej, haj. —' Hol a konyakos kulacs? — szólt újra. A nyöszörgés, amely a sebesült foga közül szűrődött ki, egyszerre szétvetette a műveltség, az intelligencia fékező gátjait s irtóztató, őszinte gyerekorditássá lett. — Óoooooo!... Végtelen és hosszú üvöltés. Meg-megszakad s még hosszabbá lesz. Egyenletes, száraz ordítás, amely olyan már, oly erőszakos, oly mechanikus, annyira végtelen, hogy az ember nem hiszi, hogy nem valami üvöltő szerkezet idézi elő. A hadnagy homlokán hideg verejték ült ki. Ö maga is szárazon, és nyitott szájjal liheg. Köhögni kezd és földet, sarat köp ki. Elámul, nem tudja, hol szedte. Nem érti, hogy került a foga közé föld és fü, ami köhögésre készteti. — Add mán a konyakot! — Nincs ... — Mi?! — Hadnagy ur. Nincs meg a kulacs.-— Hát? — Elvitte a bomba. — No, a fene egye meg. Eszébe villan erre, hogy vájjon mi van a szemközti dombokon. A távcsövét keresi. Nem leli. Aztán ott van mégis előtte. Fölveszi. Nem bírja tartani. A keze remeg. Nem bírja fekve a szeme elé tartani, nem lát semmit. Felül. Köhögve, köpködve s lihegve ül fel. A térdére helyezi a könyökét s belefekszik a távcsőbe. Lassan kezd tisztulni szeme előtt a szivárványos tájkép. Nem érti, hol vette magát az a bokor, amitől mit sem lát. Föláll. Föltétlenül valami gyanús van odaát. Egész előre hajlik, úgy vizsgálja a világot. S akkor meghallja annak a srapnellnek sivitó repülését ... Lekapja a szeméről a látcsövet s puszta szemmel keresi az égben azt a srapnellt, amely idejön... Még van ideje újra fölemelni az üvegszemeket, a nézőt, s a kék égen fehér felhők jönnek egész közel. Pukkanás. Valamit érez. Még tűnődve, mi az: zuhanást hal! s a legközelebbi gondolatával már ott látja magát fekve a földön. — Elestem, — mondja ijedten s meglepetve. Szinte szégyellj magát: a titokzatos és ünnepélyes szó, hogy elesett, nála valóságos földre leesés. Valahogy tudja, hogy nem lehet fölkelnie, felállnia: semmi ingere és semmi lehetősége nincsen rá. Pedig nincsen meghalva. — Meglőttek a kutyák. De hol? ... Mintha egy ismeretlen terepet száguldana be, elkezdi feljárni a testét... — Halálos nem lehet... fene egye, nincs konyak. Egy arc hajol fölébe. A tizedes, aki az elébb lármázott. — Meglőttek? — Azt nézem, hadnagy ur. Ijedten várja. — A lábom! — kiált fel hirtelen. A tizedes kézzel végigsimitja. — Itt egy lyuk van, hadnagy ur. — Na. — A térd fölött... Úgy látszik, a golyó lement a csizmába. Miért olyan komikus? Elkezd nevetni. Boldogan és vidáman nevetni. A golyó a csizmában. Már fájást is érez. Ettől újra megijed s szórakozott szemmel nézi, ahogy a tizedes előtte ásni kezd. —- Sir? — gondolja elámulva. — Sirt ás? Megőrült? . . . Nem halok meg! ... Mindenfelé mozgás körülötte. Nem érti, mit beszélnek. — Mi az? A tizedes izzadt bundaszaga az orrába csap. — Mit ás? S nem akarja hallani senki a szavát. — Tizedes! — ordítja teljes erejéből. — Szólt, hadnagy ur? — Mi az? — Hadnagy ur: roham lesz. — Mi? — Csak tessék itt maradni, azért ások fedezéket a hadnagy urnák. Valami zűrzavaros lárma, egyszerre a katonák mint az őrültek, felugranak s egy pillanat alatt végük. Eltűntek. Csak ő fekszik nyugodtan, békésen s huncutul mosolyogva. 19
