Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
HŐSKOR A mező zöld fényben fénylett az őszi napsugarakban. Olyan nap volt, melyről azelőtt azt szokták mondani, hogy mélabu száli az ember lelkére s az elmúlás fájó borongása lepi meg a szivet. Szelíd, kékesszürke párák a szemközti dombsoron, csak jó látcsővel lehet fölfedezni a magasabb peremeken a parányi földhányást, amely mögött az ellenség lappang. Ijedten feküdt s két könyökére támaszkodva tartotta szeme előtt a távcsövet, s minden bokrot, minden gödröt végigkutatott a szemközti dombokon. Nem látott ellenséget. Ott kellett pedig lenniök. Be voltak jelezve s minden pillanatban készen álltak a rohamra, csak jelt vártak. Leeresztette a távcsövet; egyszerre a távolba futott előtte a táj s meglátta a párás őszi képet, a lombok sárguló tarkaságát. Bágyadtság, kábultság lepte meg az agyát. Milyen szomorú dolog ez az élet. Hirtelen, egész váratlanul fölmerült benne az élet értékeinek fölbirálása Meglepi néha az embert ez az érzés. Akció közben csak a percnyi munka véghezvitelére feszül minden akarat, de hányszor nem ér utói a csöndes meditálás: mire ez mind? Mire ez az élet? .— Egészséges vagyok, ■— mondta magában. -— Erős, egészséges ember. Remélhetem, hogy kibírom a strapát s megérem a háború végét. .. Csak a mai napon túl legyünk ... Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, a körülményekhez képest jól érzem magam ... A fejem tiszta s nem is félek... Ilyen körülmények között már jobb dolgom nem is lehet... A rajvonalat mindenfelé lövik, már egész lyukakat lőttek benne és nálam semmi baj .. . Talán nem is lesz . . . Mért lenne ... Véletlenség, hogy eddig nem volt baj, de az is véletlenség, ha ezután lesz . .. Baleset mindenütt érhet, de ki rontja azzal magát, hogy folyton a balesetekül retteg ... Kicsit elmosolyodott. Szeretett volna valakivel beszélni s “pszt” szólott rá a mellette fekvő tizedesre, aki hangosan azt kiáltotta valakinek: — Ki volt tegnap küldönc a százados urnái? Szinte megdöbbenve nézett a fiúra. Ennek tegnapi dolgokon jár az esze. Egyszerre úgy tűnt föl neki a tegnap, mintha az elmúlt évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van már a tegnap? ... Az már tisztára história . ,. Mintha József császár koráról beszélnének: kalapos király ... S abban a pillanatban megérezte, hogy ez az élet milyen irtóztató hosszú ... hisz ők most századokat élnek át... Nem ott voltak a pataknál s reggel még Móricz Zsigmond: a hat kilométerrel hátrább eső dombokon állottak... Mikor fog ő még egyszer a patakhoz kerülni, ahol vizet ivott és virágot tűzött a sapkájához. Soha. Ép úgy nem, mint ahogy diák nem lesz többet. — Csak a mai napnak vége legyen. Az ágyudörgés szakadatlanul puffogatta az eget, a földet, ez a zaj csak úgy hatott rá, mint a gyár kalapácsainak zugó csattogása. Külön kellett ráeszmélni, hogy észre vegye. S mindezt annyi idő alatt futotta át gondolatban, mig leeresztette a látcsövet meg lehunyta szemét s zugó agyát kissé pihentette. És még ez is milyen hosszú volt. A szeme amint felnyílt, már föl is pattant s dermedten meredt rá egy bakára, aki isten tudja mért, fölugrott, hogy félig fölemelkedve hátra menjen. Az alacsony zöld fűben ott feküdt a srapnell.., Később kiboncolta emlékeiből, mikor látta meg, hogy leesett ez a srapnell, s ott maradt dögölve a fűben... most előre látta, mi fog történni. Rövidebb idő alatt, mint amennyi kell hozzá, hogy fölismerje névszerint egy katonáját, akit egészen jói ismer: látta, hogy az rálép a srapnellre. A szeme megkövült, lehunyni sem tudta. A lövedék szétrobbant, az ember a levegőbe röpült: eltűnt... Néhány pillanat múlva véreső jött vissza a földre... Csak mikor kezére hullt egy meleg csöpp, egy piros folt, akkor tért annyira magához, hogy a szemét le bírta hunyni. Még sok por, föld, fücafat pergett rá, az egész hátán érezte, hogy ráhullott a magasból sok s nem súlyos idegen anyag. Mikor a szemét újra felnyitotta, boldog volt, hogy él, hogy még megvan. Él, nincs semmi baja. Mintha a szomszéd üzletbeliek csődbe kerülnek: egy pillanatra megijed az ember, ráeszmél a bajok lehetőségére. Aztán könnyelmű biztossággal szól: de hát miért vagyok megrémülve, mi közöm hozzá, hiszen én én vagyok: ime, semmi bajom. — János. A szolgáját szólította. — Tessék. A hang úgy szólalt meg, mint az életöröm harsonája: szó, emberi szózat. —- Hol a konyakos kulacs. Az egyéni lét, a fizikai és belső természetes követelés, az első felszökellés az Élet vállára. — Ostoba fickó, — mondta aztán, a szerencsétlenre gondolva, aki őt is felrobbanthatta volna, ha közelebb van ... Már ő volt, ő. Már kész volt, ur volt s felülről nézett a kívül eső dolgokra. 18
