Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-08-01 / 2. szám

A, Awertschenko:

A SÍRBA nem vihetsz semmit magaddal

Bilevics izgatottan járt föl-alá elegáns nappalijában. Fülében még ott csengtek a szeretett nő szavai, amelyekkel a telefonon hidegen és érzéketlenül búcsút mondott neki. És még hallotta a saját szavait is: “Ha te elhagysz, nem tudok élni.. .” Nem, ő képtelen nélküle, az egyetlen nélkül, az életet folytatni. Véget kell vetnie.

Kétségbeesetten ült le íróasztala mellé, kihúzta a középső fiókot és pisztolyát kereste. Végre megtalálta egy halom szerelmeslevél alá temetve. Kezébe vette, hosszan szemlélte, gondosan megtöltötte, azután melyen felsóhajtva a halántékára helyezte.

Ebben a pillanatban lépett be a szobába Liza, a házvezetőnő. Felsikoltott, odarohant hozzá és kitépte kezéből a fegyvert.

— Az Isten szerelmére, nagyságos ur, mit csinál?

Bilevics ráorditott:

— Ide a pisztollyal! Mi jut magának az eszébe, hogy mer valamit kitépni a kezemből?

— Ez kötelességem. A nagyságos ur főbe akarja magát lőni. Ezt nem engedhetem meg, ez bűn. Ilyen helyen én nem szolgálok.

— Adja ide azt a pisztolyt! — Bilevics hangja a dühtől majdnem elcsuklott.

De Liza, egy jól megtermett, faluról jött személy, széles háta mögé rejtette a fegyvert és szó nélkül kiment a szobából.

— Hát most mivel lövöm főbe magam? — ordított Bilevics utána. Azután újra leült és gondolkozni kezdett. Végül felvette a telefonkagylót, tárcsázott egy számot és várt.

.— Halló, Beregov mérnök ur?... Igen, itt Bilevics ... Ne haragudjon, hogy ilyen későn este zavarom. De egyszerűen kétségbe vagyok esve ... Igen, kérem jöjjön azonnal... Igen?.. . Nagyon köszönöm.

Bilevics letette a kagylót, aztán újra felvette és egy másik számot tárcsázott. Soká tartott, mig összeköttetést kapott.

— Itt Bilevics ... Úgy? már aludt? A kisasszonynyal szeretnék beszélni... Hogy-hogy? ... Mit mond, hogy elutazott?... Kivel?... Tamarinnal?... Hogyan? ... Mondja csak, Pascha, előbb, mikor a kisasszony velem beszélt, már ott volt Tamarin ur?... Ott állt a telefon mellett?... Hallatlan! ... És mondja csak ... Halló, halloó ... Ez a buta liba most meg letette.

Liza újból belépett a szobába. Nyugodtan, mintha mi sem történt volna, kérdezte:

— Nem akar a nagyságos ur vacsorázni? Jó borról már gondoskodtam.

— Legyen szives, hagyjon békén.

— És finom borjuszeletet készítettem, — szólt Liza csábitólag.

— Menjen az ördögbe a szeletjével!

— Kérem, ha nem akar szeletet enni, csinálhatok tükörtojást is.

— Nem hallja, hogy hagyjon béként? Ráült a fülére? Csöngetnek, és maga csak itt áll és hosszú beszédekbe kezd. Nyissa ki az ajtót, Beregov mérnök ur van itt. Azonnal vezesse be ide.

Liza eltűnt, hogy kinyissa az ajtót. Mikor meglátta Beregovot, röviden elmondta neki, ami történt és a mérnök megígérte, hogy meg fogja a gazdájának mosni a fejét. Ezzel belépett a szobába, ahol Bilevicz áradozva üdvözölte:

— Ön valódi barát, Beregov, köszönöm, hogy ilyen gyorsan jött. Ne haragudjon rám, hogy ilyen későn zavartam, de ha tudná, hogy mi van ... De előbb igyon valamit, gyújtson rá. Szivart? Cigarettát?

— Köszönöm, majd ellátom magam. Nos, hát meséljen.

Bilevics néhány lépést tett, gondolkozott. Aztán hirtelen kiegyenesedett, odaállt Beregov elé és megszólalt:

— Beregov, tudja, hogy miért fordultam én önhöz? Mert ön egy előítéletek nélküli ember.

•— Ez igy van.

— Tudom, hogy meg fog hallgatni, és mindent meg fog érteni, amit én most elmondok.

—- Persze. Miért is ne?

Bilevics hangja ünnepélyes suttogásba csapott át

— Beregov, én elhatároztam, hogy véget vetek az életemnek.

Beregov teljesen érzéketlen maradt és csak ennyit mondott:

— Aha!

— Aha? És semmi több? Van talán valami kifogása ellene?

— Ő nem, egyáltalán nem. Csak valamire gondoltam.

— Mire?

— istenem, csak arra gondoltam, hogy milyen furca valakivel igy szembenülni, aki elhatározta, hogy véget vet az életének és akit erről semmivel nem lehet lebeszélni.

Bilevics arca felragyogott, meghatottan ragadta meg Beregov kezét, és kissé színpadiasán szólalt meg:

— Beregov, barátom, ön megértett engem. Látja, ezért hívtam. Tudtam, hogy ön az egyetlen ember, aki nem fogja megkísérelni, hogy lebeszéljen az én visszavonhatatlan elhatározásomról. Én jellemszilárd ember vagyok. Amit elhatároztam, azt keresztül is viszem.

10