Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-08-01 / 2. szám

érték a Liszt-ellenes támadások az egykorú zenei tekintélyek részéről: Bartalus István, gróf Festetich Leó, Szénfi Gusztáv és még sokan tiltakoztak a szerző hazafiatlan' állítása ellen, hogy a magyar zene a cigányzenéből ered. A hazafiatlanság vádjától még a legjobb barátai, köztük gróf Fáy András sem tudták megvédeni, jóllehet annakelőtte kivétel nélkül csak dicsérő cikkeket hoztak róla és nem győzték kinyomtatni Vörösmarty Mihály Liszt-költeményét. Az országos vita vulgáris jellegét legjobban megvilágítja magának Liszt Ferencnek a megnyilatkozása, hogy francia nyelvű könyvét senki sem olvasta azok közül, akik kritizálták, legalább is nem teljes egészében és a bírálatokat nem zeneelméleti alapon, hanem hangzatos szavak formalizmusába süllyesztve folytatták. Legtöbben soha nem is látták a könyvet s ha valaki valamilyen módon hozzájutott, akkor néhány szakaszt kiragadott belőle és ezeken a csonka részeken rágódott predestinációs alapon.

A forrásponton s a leghevesebb támadások idején azonban akadt Liszt Ferencnek egy önzetlen védelmezője, aki minden magyarázat helyett magát a művészt szólaltatta meg egy hozzáintézett levelének a közzétételével Budapesti Hirlap szeptember 4-i számában: Heckenast Gusztáv, a korabeli legnevezetesebb zeneszerzők (Liszt Ferenc, Volkman Róbert, Színi Károly, Peter Rosegger) zenei kiadója. A levél részleteiben a fent nevezett Liszt-munka magyar és német kiadásáról szól, de közben kifejti Liszt Ferenc véleményét könyve inkriminált részleteiről az ezzel kapcsolatos támadásokról:

olyan méretű, hogy nem kell félni a kész mérnökök elhelyezési lehetőségétől.

A győri műszaki egyetem megnyitásával műszaki sőt egész motoros vonatokat is és a fejlesztés terve

"Heckenast Gusztáv urnák, Pesten.

Uram! Ön szives volt néhány év előtt nekem ajánlatot tenni ily cimü munkámnak: A czigányokról és s zenéjükről Magyarországon, magyar és német nyelven való kiadása tárgyában, amelyet én akkor el is fogadtam. Ezen levél által teljesítem Önnek tett ígéretemet s nem kételkedem benne, hogy Ön szintúgy teljesitendi saját ígéretét. Egyébiránt Uram, ha emlékszik még Ön ama viharra, mely Pesten két év előtt ellenem feltornyosult, egy csupán békét és szeretetet lehelő müvemmel kapcsolatban, amelyet legtöbben nem is olvastak: mert ha olvasták volna, akkor tudnák: 1.) Az először azon célból készíttetett, hogy commentárul szolgáljon egy már több évek óta kiadott zenészeti munkámhoz, amelynek Magyar Rapszódiák címet adtam s amely Magyarországon nem legcsekélyebb sikert aratott. 2.) Hacsak elfogultság nem működik, bármely részrehajlatlan olvasónak lehetetlen a szerző hona iránti legőszintébb és legbuzgóbb ragaszkodásának az egész munkán át rezgését nem hallani. Mindazonáltal a hazafiasság őszintesége nem foglalja magában a tudomány s művészet dolgábani vakságot. — Anélkül, hogy a viharos bírálatok felett jobban aggódnám, mint kell, ezentúl is folyvást egyszerűséggel s jó lelkiismerettel fogok dolgozni, megjutalmazva azon megtisztelő rokonszenvek által, melyeket nevem magának megszerzett. ■— Fogadja Ön, őszinte megbecsülésem jeleit: Liszt Ferenc. (Weimár, 1859. augusztus 27.)”

Liszt Ferenc könyvének először a magyar fordítása jelent meg: A czigányokról és a czigányzenéről Magyarországon, — Irta: Liszt Ferenc. — Kiadja: Heckenast Gusztáv, Pest, 1861. — Terjedelme: 328 oldal. A mű nem tünteti fel a fordító személyét, mert azzal a személlyel volt azonos, akit Liszt Ferenc — éppen az ellene irányuló támadások gyanúja alapján — nem akart fordítóként elfogadni. Viszont mint Heckenast Gusztáv kedvelt személye, lapjának, a Magyar Sajtó-nak főmunkatársa s korának egyik legkiválóbb műfordítója — egyedül csak ő jöhetett tekintetbe Liszt Ferenc müvének fordítására: Székely József tanár, publicista és irodaiomesztéta, akinek a prózáját a korabeli irók szerint még nem mételyezte meg a germanizmus és a gallicizmus.

Heckenast még ugyanezen évben megjelentette a német kiadást is, mégpedig a szerző kifejezett kívánságára, a mester kedves tanítványának, a lipcsei Cornelius Péter-nek fordításában. A magyar és a német kiadás erősen különbözik a francia kiadástól és egyik a másikától is, amit a fordítók személye magyaráz meg. A német kiadás azért kifogásolható, mert a fordító a magyar nyelvben és a történelemben nem volt jártas; s munkája lett az alapja azoknak a későbbi kiadásoknak, elsősorban Evans Edwin angol zeneiró angolositott Liszt-forditásának, amely az utolsó évtizedek alatt többet ártott a magyar zenekultúrának, mint az előző hét évtized naiv és felületes bírálatai. A francia és a német kiadás még számos könyvtárban megtalálható, a legtöbb amerikai könyvtár viszont az angol kiadást kínálja a cigányzene és a “magyar” népzene iránt érdeklődő olvasónak. (The Gypsy in Music — by Franz Liszt, Englished by Edwin Evans, 1926). A magyar kiadás azonban már rég eltűnt a könyvpiacról, a budapesti Nemzeti Könyvtárban és több magyarországi közkönyvtárban azonban még fellelhető és a sorok írója és magáénak vallhat egy példányt, mint Heckenast Gusztáv leszárazottjának az örökségét. Ritkasági becsén kivül azért is értékes, mert az iró saját szavai minden magyarázatnál egyszerűbben és kifejezőbben közlik mindazt, aminek az alapján a haladó magyar közvélemény tárgyilagos ítéletet alkothat magának Liszt Ferenc könyvével kapcsolatos zenekulturális kérdésekben.

A magyar népies zeneköltészet - ez а типка tárgyilagos összegezése — valószínűleg addig marad életben, amig foglalkoztatni tudja a cigányzenekari. A történelem tanúsága szerint pénzért muzsikálni nem úriembernek való szerep volt: ezért voltak zenészeink idegenek a magyar nemesi udvarokban. A cigány tehát eredetileg nem saját zenéjének az interpretálója, hanem a magyar népi dallamoknak a közvetitője mint instrumentális zenész és legfeljebb később, a modernebb korban lett nótatermővé, a magyar népdalok módjára irt müdalaival. így Liszt Ferenc egy csodálatos megérzéssel előlegezte nekik ezt a szerepet és hi5