Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

A félkegyelmű reszketve meredt az asszonyra.

— Takaroggy te! — rivalt rá Mucsiné. ■—• Mög ne lássalak többet itt, mert betöröm a fejedet.

Vitte a gyereket haza. János nem mert megmozdulni. Ott maradt egész estig. Akkor Juci néni, aki közben értesült a történtekről, jött érte.

— Mit csináltál, he? állott meg előtte.

János kuncogott, aztán szükölt. Nagy nehezen

föltápászkodott és megindult Juci néni után. Az öregasszony előbb ért haza, már várta az ól előtt. János az ólnál megállt, tétovázott. Juci néni rászólt:

— Ejnye — vörösödött el mérgében, hogy János nem mozdult.

Az pislantott még néhányat, aztán besántikált az ólba.

Juci néni becsapta utána az ajtót:

— Dögöjj mög, kutya. Hát nem férhecc té azoktul a gyerököktül. Na megájj csak.

Eldohogott. Másnapig feléje se nézett Jánosnak, akkor belökött neki egy kis kenyérhajat.

— Vi-vi-zet! — mondta János.

— Hát még mit — hagyta ott öregasszony.

János azon az éjszakán a kis Mucsi gyerekkel álmodott. Együtt játszottak az árok partján s a gyerek engedte, hogy ő végighuzza kezét az arcán. Oh, milyen kimondhatatlan jóleső érzés volt. János zokogott örömében. Még sohse sirt, nem ismerte ezt az érzést s hogy lelkében egyszerre mélység nyílott meg, felriadt álmából.

Nem tudta hirtelenében hol van s csak nagy nehezen eszmélt rá. Valami fájt benne. A vályúhoz vonszolta magát, de abban nem talált kenyérhajat.

Juci néni az este elfelejtett neki enni adni.

János előtt úgy rémlett, hogy a kis Mucsi-gyerek kint áll az ólajtaja előtt és hívja.

— Gyere ki, Gólya bácsi — vélte hallani.

János hallgatózott. Az éjszaka tompán vert körülötte.

A fal mellett kúszott az ajtóig. Megpróbálta kinyitni. Nem bírta. Fölállt és kinyúlt, hogy megkeresse a szöget. Az nem volt a vasban, az ajtót egy hasáb fával támasztotta be Juci néni. Ezt meg János nem érte el. Már lihegett, csörgött róla a veríték, de az ajtó nem engedett.

— Siess, Gólya bácsi — hallotta meqint a sötétből.

— A fá-fát — nyögte.

Azt akarta, hogy a gyerek segítsen neki, emelje föl a fahasábot, hogy kinyithassa az ajtót.

A sötétség persze néma maradt és nem mozdult.

János most nekidőlt az ajtónak és rázni kezdte a deszkát. A körmeivel meg kaparta. A szája szélén, a kezén az eleven hús vérzett. Hirtelen eszébe jutott, hogy álmában sirt. Hátha ez segít, nyilait át rajta. Lekuporodott és elkezdett vinnyogni. Száraz, ugató nyöszörgéssel és két öklével verte hozzá a mellét. Ebben

a pillanatban úgy tűnt, hogy a gyerek kint megint megszólalt:

— Gólya bácsi, gyere mán, mer gyün anyám.

János föl akart ugrani, de mert visszazuhant, estében betörte a falban a fejét. A vér elöntötte, ez uj erőt adott neki. A meleg vér végigfolyt a mellén, mintha simogatták volna.

Gyorsabban kelt föl, mint számíthatott volna rá és neki esett az ajtónak. Az megreccsent. János most már hörögve mart bele a deszkába. A felső léc letört s János előrebukva átbillent az ajtón.

Kint volt.

— Hh-hu-hun vagy? — suttogta bele a sötétbe.

— Itt —■ hangzott a gyerek hangja.

János négykézláb mászott előre a hang irányában.

— H-hu-hun?

—Itt.

Tovább kúszott, végre elérte. Egy nagyobb fatönk

volt.

— T-t-te! ... — ölelte magához és elsimította a

gyerek szőke fürtjeit.

* * *

Juci néni másnap egy karóval félholtra verte Jánost, amiért az ólajtót összetörte. A nyomorult mosolygott magában Juci nénin, hogy a gyerekről nem beszél.

Éjjel aztán kivette a fatönköt a dudvából, ahová az előző éjszaka eldugta. Megmosdatta, megfésülte öt ujjával a gyereket és elvitte az ovódába. Ez meg a tyúkól volt. Elvárta, mig kiengedik, azután kézenfogta és vitte haza, a dudvába.

Harmadnap aztán Juci néni rajtakapta, amikor a fatönkkel játszott. János éppen piros csizmát mért a gyerek lábára, hát rémülten dugta a tönköt a kabátja alá.

— Bevitetlek mán, mer nagyon ki vagy — mondta Juci néni, amikor azonban később megtudta, hogy János gyereknek tartja a tönköt, ráhagyta.

Ettől kezdve az idétlen a fatönkkel járt a városba. Kezénél fogva vezette.

— Viszi már a Gólya a fiát! — kiabáltak utána a kölykök s ilyenkor János az ökleit rázta.

Az ősz is elkövetkezett. Akkor egy szeles, borús napon odaszólt tréfásan valaki Jánosnak:

— Te. Mögfázik az a kölyök. Mért nem ötöztetöd föl.

Asszonyok mentek a kútra. Nevettek.

János megrebbent. Másnap kabát nélkül állott ki

a piacra.

— Hun a kabát, Gólya? — kérdezték tőle.

— Fá-fá-fázik. Rá-ráattam — makogta.

Egy éjjel aztán köhögni kezdett a gyerek. János betakarta. A gyerek másnapra meghalványodott. János ettől kezdve nem evett, félretette neki az ételt. A

30