Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-12-01 / 5. szám
ÉLT 30 ÉVET . . . Irta: BIBÓ LAJOS I. H. C. Wellis megállította kocsiját a temető bejáratánál. Elzárta a kormánykereket, aztán belépett a temető kapuján. Rég járt erre, tíz esztendővel ezelőtt. Nem tudott hirtelenében tájékozódni. — Igen . . . Talán erre — rebegte halkan magának és néhány lépés után letért a főutról. Jókora utat megtett már, akkor elmosolyodott. Csodálatos, öltött benne határozott formát a gondolat, érdekes, milyen hatalmas, csaknem derűs nyugalom és bizakodó fönség árad ezekből a máskor komor síremlékekből, amelyek között elhalad. Mintha nem is sirkertben járna, hanem valóban azon a földön, amely már megérte a feltámadást és most ennek az uj létnek zavartalan örökkévalóságában álmodozna. — Uj élet? — kérdezte fájdalmas gúnnyal magától. — Lehet. Van uj élet, de itt, ezen a földön, nem pedig a másvilágon. Kopottnak, üresnek, ostobának találta a megjegyzését és meggyorsította a lépteit. Nem nézett se jobbra, se balra, félt, hogy ismét valami együgyüséget mond és irtózott mindenfajta igazságtól, amely rá is vonatkozott. Az ut elágazott. Jobbra kanyarodott. — Ötödik parcella — mondta ismét hangosan. Számolta a lépéseit. Egy-kettő, egy-kettő . . . még húsz lépés, még tizennyolc . . . még öt . . . most következik az utolsó. Megállóit. Az átmentén megroggyant sirdomb emelkedett ki az elvadult fű közül. Elől egyszerű, faragott fejfa, rajta a felírás: MIHÁLY SÁNDOR Élt 30 évet! Béke poraira! H. C. Wellis leemelte fejéről a kalapját. Fennhangon elolvasta a fejfa felírását, aztán igy szólt magához: Tehát itt nyugszom. Itt alszom örök álmomat ez alatt a besüppedt sirdomb alatt. Meghaltam, eltemettek és most itt vagyok, hogy virágot tegyek a saját síromra, hogy túlélve a halálomat, visszaköveteljem a földtől ifjúságomat. Keze ökölbe szorult. Megrettent a mozdulattól. Mi történt vele, hogy tulajdonképen minden ok nélkül ennyire felindult? Amikor két hét előtt elindult New-Yorkból, számot vetett magával és ezzel a látogatással. Akkor semmi keserűséget, semmi haragot nem érzett. Tiz év előtt, amikor bejelentett öngyilkossága és eltűnése után három hónappal azt a bizonyos holttestet — amelyben őt vélték felismerni — kifogták a Dunából és általános részvét mellett eltemették — ő maga volt az, aki Mihály Sándort, a fiatalon annyira elismert festőművészt kitörölte az élők sorából. Egy felsőbb és egy tisztább erkölcsiség nevében egyszerűen kivégezte Mihály Sándort, aki a legförtelmesebb emberi nyavalyával, a szenvedés után való öntudatlan vágyakozás szennyes fertőzöttségével született világra. Megvetvén a gyávaságot: a hazug bölcsesség hitvány alázatosságát és azt a végsőkig elborult önámitást, amellyel az élők ama másik, örökkévaló lét felé fordulnak, hogy alattomosan kijátsszák a végét lés a saját elmúlásukat, úgy találta, eleget fázott, eleget éhezett, eleget kínlódott ahhoz harminc éves koráig, hogy ne vállalja a kockázatot, amely később a sorsában való megnyugvással j ár. Nézte a fejfát és a gondolatai lassan elsimultak. — Meghaltam — mondta, — lenyúltam Mihály Sándorért valahonnan a végtelenből. Szétmorzsoltam az ujjam között és alkotó elemeit láthatatlan anyagtalanságukban szétszórtam a semmiben. így van jól. Mihály Sándor meghalt . . . nincs többé. Megfordult, megindult és elhagyta a temetőt. II. Mihály Sándor, helyesebben H. C. Wellis, amióta meghalt, helyesebben, amióta megszületett, Amerikáiban is nevet, tekintélyt és vagyont szerzett. Hogyan történt, hogy nem tette fel magának soha azt a kérdést, amelyet fel kellett volna tennie? Úgy, hogy nem törődött H. C. Wellis-szel. Nem a saját, nem Mihály Sándor életét élvén, nem törődött annak a H. C. Wellis nevű idegennek az életével, amelyet fizikailag véletlenül ő élt. A halál, a második s hogy úgy mondjuk érvényes halál akkor kezdődött, amikor az egyik előkelő múzeumban megpillantotta azt a képet, amelyet még Mihály Sándor életében festett. Meglepte a festmény monumentális egyszerűsége, a tudásnak, a teremtő erőnek az a parancsoló, csaknem szilaj biztonsága, amely a vonalak és 38
