Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
folyt a vér. A sisakot letette az ajtó elé, s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott. De persze az ajtó nem nyitott ki. A kutya megnyalogatta a tomporát. Ismét zörgetett. Várt. Szükölt. Egyszer csak megfordult. Rohant a tűzoltó-tanya felé. A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tűzoltó, meg a kocsisok. Az egyik tűzoltó kenyeret és szalámit reggelizett a pádon. A nagyszobát, ahol inni szoktak, söpörték. — Nini, a Ponty! — mondotta a reggeliző tűzoltó. •— Az órás erre jár. S egy falat kenyeret vetett a kutyának. Ponty azonban rá se nézett. Befutott a nagyszobába, meg kifutott. Az istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző tűzoltóra fordult a tekintete, s vakkantott reá. — Ne — mondotta a tűzoltó. És a szalámibőrt neki dobta. A kutya az eldobott bőrre pillantott, de nem kapta fel. Egy szökéssel kiiramlott az udvarból. — Ez a kutya beteg — mondotta a tűzoltó. Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, ismét nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra! Ott szükölt, ott ritt. Beúszott a vízbe. Úszkált jobbra-balra. Olykor fölemelte a fejét, és a levegőbe ugatott. Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az ajtó sarkában a sisakot. — Mi a fene? — mondotta. — Az órás nagyon részeg lehet. S átment a csizmadiához. — Ugyan kérem, ha az órás fölébred, adják át neki ezt az órát. Nem akarom felzörgetni, hátha csak reggel feküdt le. A csizmadia nevetett: — Vasárnap mindig bekeffent... Az óráshoz aztán mások is próbáltak bemenni, de akkor már Ponty ott ült az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott. Azelőtt nem szokott senkire haragudni. Csizmadiáék nevették, hogy a sisak kívül maradt. Másnap azonban, hogy még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, hogy vajon otthon van-e az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta magát? — Hátha elment falura —■ vélekedett az asszony. — Akkor a kutyája nem volna itthon. A csizmadia átment és zörgetett. A kutya őt nem morogta meg. Zörgetett erősen. A kutya aggodalmasan nézett a kilincsre. De semmi válasz. A csizmadia akkor elment a rendőrségre. Dél felé megérkeztek a rendőrök és egy lakatos. A kutya a sisak fölé állt és haragosan nézett rájok. Morgott. Az egyik rendőr kivonta a kardját: •— Mars innen! A kutya akkor dühösen ugatott. Látszott, hogy egykönnyen nem tágít. A rendőrök azonban követ ragadtak. Két dobás: egyik oldalba, másik a fejen. A kutya sikitva menekült át a csizmadiához. Tíz nap elmúltával az órás szegényes holmija dobra került. Rokonai nem voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a holmira. A kutya még mindig ott ült az ajtóban. Lesoványodott, elhitványodott. Bágyadt, bus szemmel nézett a közeledőkre. De alighogy az árverést megkezdték, a kutya egyszer csak benntermett. A mosóné épp a lepedőt akarta lehúzni az ágyról, azon okkal, hogy az órás másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágyra, s a szeme közé uhogott. A mosóné csaknem hanyatt esett ijedttében. A kutya a négy lábát megfeszítve, elszántan vicsorgott mindenkire. Ütötték. Akinél csak bot volt, mindenki ütötte, csépelte. A kutya az ágy sarkába húzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, fejére, hátára. Végre leugrott és bebújt az ágy alá. Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a szekrényben levő köznapi ruha és fehérruha-féle, mindenre akadt vevő. Még a papucsáért is adott egy kofa két garast. Aztán a szerszámos asztal került kótyára. Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók, rugók kerekek, nagyitóüveg, kiskalapács, minden ott hevert a szokott rendben. A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az asztalt, ahogyan áll? Vagy külön a szerszámokat? Végre is azt vélte, hogy legjobb lesz egyenkint eladni az apró holmit: többet kap érte. Fölvette hát a kiskalapácsot és kiáltotta: — Egy kis kalapács, gyermekjátéknak is alkalmatos ... Abban a pillanatban dühös mordulással szökött ki az eb az ágy alól. Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon, és megmarta a végrehajtónak a kezét. Mindenki visszahőkölt. A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült vicsorgaíással mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez hasonlított, hanem tigrishez, megádázott, megbőszült, nagyfogu tigrishez. A feje mintha megnőtt volna. A szeme dühtől kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött, berregett. A szeme szinte tüzkarikákat hányt. — Fene essen ebbe a kutyába! S újra zuhogtak a botok a kutyán. — kiáltotta a végrehajtó. Ütötték fejét, hátát, ahol érték. Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. Elszántan kaffogott jobbra-balra. Csupa fog volt, csupa agyar. Egy-egy nagy ütésre villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak kapdosott. A szerszámok, rugók, kerekecskék csörögve röpültek jobbra-balra a lába alatt a forgolódásától. Forró leheleté, mintha láng lövellett volna a torkából... 22
