Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-09-01 / 3. szám
Oláh Gábor: (1881-1942) FÖLFESZITETT NEMZET Szomorúságom gyász palástját Lelkem vállaira övezvén: Fölfeszittetem most magamat Elárult nemzetem keresztjén. Minden csapás testemre szálljon, Minden szög véres szivem fúrja. Haljak meg minden nap leszálltán Támadjak minden reggel újra. Minden szégyen, minden gyalázat Ecetje torkom s lelkem ölje, Szaggassa májam vig tempóban Az álnokság vas csőrü ölyve. Ah, mert nem voltam hü eléggé Nagy nemzetem tűnt idejéhez, Nem véreztem eléggé, látván Bus fajomat: mily szörnyen vérez. Nem éltem át minden tusáját. Nem adtam érte minden órám, Magam kedvére dalolgattam Az ő halálos dáridóján. Mintha leszakadt ága volnék A fejszére megítélt fának: Bennem a rá csapódó durva Fájdalmak szinte bízva fájnak. Megásott sírja, koporsója: Mintha csak tragikus tárgy lenne: Mintha jelenem és jövendőm Nem halottan feküdne benne. Szegény magyar! Ha legimádóbb Fiad is ily mostoha hozzád, Mit várj azoktól, kik lelkedre, Testedre most vetik a kockát? Meghalsz, mert nincs egy hü, igaz szív. Ki megváltásod dija volna. Meghalsz, mert minden akarat, vágy Az önzés ormát ostromolja. Szomorúságunk gyász palástját Lelkünk vállaira övezvén: Feszittessük fel mind magunkat Elárult nemzetünk keresztjén. el, mihelyt megérkezett. Először jött a három kutya: Bodri, Kapard ki és Fogd meg, azután a disznók, akik közvetlenül az emelvény előtti szalmára heveredtek le. A tyúkok kárálva az ablakpárkányra szálltak, a galambok a tetőgerendákra, a birkák és a tehenek a disznók mögött találtak helyet és nyomban neki is álltak kérődzem. A két igásló — Vasgyuró és Fáni együtt állított be és szőrrel sűrűn telenőtt, csimbókos patájukat nagy körültekintéssel helyezték el, nehogy kárt tegyenek a szalmán fekvő kisebb állatokban. Fáni egy középkorú, jóhusban-levő, anyás kinézésű kanca volt, ki sohsem nyerte vissza testének kecses báját a negyedik kis-csikó után. Vasgyuró meg olyan hatalmas termetű volt, hogy csaknem elérte a tizennyolc araszos magasságot és olyan erős, mint két ló együttvéve. Egy, a homlok csontjától az orra hegyéig szaladó fehér esik kissé bárgyú kinézést kölcsönzött Vasgyuró arcának, viszont az is igaz, hogy Vasgyuró nem is rendelkezett valami nagy intelligenciával, de mégis, megingathatatlan jelleme és hatalmas ereje komoly tiszteletet gerjesztett mindenkiben. A lovak után jött Muriel, a kecske, és Benjamin, a szamár. A farmon Benjámin volt a legöregebb állat, de a legrosszabb természetű is. Ritkán szólt, de ha szólt mindig valamilyen cinikus megjegyzést tett, teszem, ha arról beszélt, hogy Isten azért adott neki farkat, hogy legyeket hajtson véle, azon nyomban hozzátette még azt is, hogy bár inkább se farkat, se legyet ne teremtett volna az Isten. A farm állatai közül ő volt az egyetlen, ki sohasem nevetett. Ha megkérdezték volna, hogy miért, nyilván azt felelte volna, hogy semmi nevetni valót se lát maga körül. És ami a legérdekesebb, Benjámin Vasgyuró rajongója volt, mit nyíltan soha be nem vallott, de e kettőt mindig együtt lehetett látni ráérő vasárnapokon a gyümölcsös mögötti elkerített mezős kifutón, legelészgetve, egyetlen szót se váltva. A két ló éppen hogycsak leheveredett, amikor egy fészekaljnyi kiskacsa — nem rég vesztették el anyjukat — totyogott be, szüntelenül hápogva s olyan hely után kutatva, hol senki el nem taposhatja őket. Fáni a két első lábával falszerü védelmet kerített a kiskacsák köré, s azok azon szent pillanatban el is szunnyadtak, mihelyt biztonságban érezték magukat. Az utolsó pillanatban érkezett Mollie a csinos, de kissé fuzsitos fehér kanca, ki különben Mr. Jones homokfutóját húzta, s most is úgy lépkedett kényeskedve, egy darab kockacukrot rágva. Legelői foglalt helyet és rázogatni kezdte piros szalaggal telefont fehér sörényét a nagyobb feltünéskeltés reményében. Végül a macska is befutott: szokása szerint a legeslegmelegebb helyre húzódva; Vasgyuró és Fáni közé fészkelte be magát, ahol aztán szűnni nem akaró dorombolásba fogott, egy mukkot se hallva a Polgármester beszédéből. Most már az összes állatok együtt voltak, kivéve Mózest a szelídített hollót, ki az ajtómögötti kakas-ülőn aludt. Mikor a Polgármester azt látta, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedett, megköszörülte a torkát és elkezdte, hogy: — Elvtársak! Azt hiszem, hogy már valamennyien hallottatok múlt éjszakai különös álmomról. De erről majd később beszélek. Először egy sokkal fontosabbról szeretnék szólni. Nem hiszem, elvtársak, hogy sok időm lenne még hátra és ezért mielőtt meghalok, kötelességemnek tartom továbbadni S
