Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-08-01 / 2. szám

Megérkeznek a legkisebb nénjéhez, s megkapja a királyfi a kardot éppen olyan móddal, mint ahogy megkapta a takarót, a gyűrűt, s úgy indultak a tündérek kutjához.

Felszáll a tarka a levegőégbe, hét nap s hét éjjel szállott, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Akkor aztán leszállott a földre, s megállott egy olyan palota előtt, amilyent még emberi szem nem látott. Ezüst volt a fundamentoma, arany az oldala, gyémánt a fedele. Kilencszázkilencvenkilenc ablaka volt, aranyból, gyémántból valamennyi, S éppen annyi garádicsa, az is szinarany. Mondotta a tarka:

■— Menj fel ide, édes gazdám! Itt lakik a tündérek királynéja. Most éppen vacsorázik, egyedül, magában. Vedd a takarót magadra, ülj le mellé, s egyél-igyál te is. Ne félj, nem lát meg, csak annyit lát, hogy valaki eszik, iszik, de nem tudja, hogy ki. Aztán feküdj le, s hajnalban, mikor a gyűrű szorítja az ujjadat, hamar szedd magadra a gúnyát, s gyere le hozzám, hogy vizet meríthessünk a kutból.

Felmegy a királyfi a tündérkirályné palotájába, hát csakugyan éppen vacsorázik a királyné. Leül mellé a királyfi, jól eszik-iszik a sok drága ételből-italból, de a királyné csak azt látta, hogy fogy az étel is, az ital is, nem látott senkit. Haj, megijed a tündérkirályné, végigszalad hetvenhét szobán, fellármázza a tündéreket:

— Talpra, talpra! Szaladjatok a kúthoz, fújjátok az ólmot, hadd égjen, mert valaki kerülgeti a kutat.

Haj, lett erre szörnyű nagy tűz a tündérek kútja körül. Támadt olyan forró melegség, hogy a kuttól hetvenhét mérföldre megsült ember, állat, minden.

Azalatt a királyfi aludott szép csendesen, de egyszerre csak szorítani kezdi a gyűrű, felugrik az ágyból szalad a lovához, felpattan a hátára.

Mondja a ló:

— Látod-e azt a tüzes folyót, édes gazdám? Azon túl van a tündérek kútja. Amennyi tündér, mind az ólmot fújja. Kapaszkodj jól belém, mert ha lefordulsz a hátamról, szörnyű halálnak halálával halsz meg. Olyan magasra szállók veled, hogy a fejed a csillagokat veri, oda nem ér el az ólom melegsége. Aztán a kút felett hirtelen leereszkedem. Te pedig azt a tököt, amit a sógorod adott, szúrd a kardod hegyére, s mielőtt az én lábam a kúthoz érne, hirtelen merítsd meg, mert ha előbb ér le az én lábam, vége az életednek, vége az enyémnek is.

Felszáll a ló a levegőégbe, fel olyan magasra, hogy a királyfi feje a csillagokat verte, aztán egyet ugrott, kettőt szökött, s mint a gondolat, leszállott a tündérek kutjához.

Áldott szerencsére, a királyfi, mielőtt a ló lába a kutat érte volna, megmentette a tököt, azzal, hopp! nekiiramodott a ló, fel ismét a levegőégbe. Kiabálhattak, fenyegetőzhettek a tündérek, egy pillantásra úgy eltűnt a szemük elől, mintha soha ott nem járt volna.

Mentek egyenest a királyfi legkisebb nénjéhez, ott a takarót magára vette a királyfi, ettől a sógora nem látta meg, s elvitte a nénjét. Ugyanígy vitte el a középsőt: ugyanígy a legidősebb nénjét is. Vitte mind a hármat a lován, úgy mentek a vén remetéhez.

Már messziről kiáltotta a remete:

— No, fiam, hoztál-e fiatalító vizet?

— Hoztam, öregapám, hoztam!

— Hát akkor csak cseppents a tenyeremre egy cseppet. — Rácseppent a királyfi, s hát abban a pillanatban megfiatalodott a remete.

— No, fiam, köszönöm, hogy megfiatalítottál. Tartsd meg a tarka lovat, legyen a tiéd, van még ennek tesvére, az kiszolgál engem.

Megköszöni a királyfi a lovat, elbúcsúzik a remetétől, s még egy nap sem telt belé, otthon volt a nénjeivel. A bátyjai már rég otthon voltak, s az öreg király azt hitte, hogy valahol elpusztult a legkisebb fia. De aztán nagy volt az öröm, mikor mind hazakerekedtek. Hát még mikor a királyfi a fiatalitó vízből rácseppentett az apja kezére, annak örült csak igazán a király. Már alig tudott tipegni-topogni, s im egyszerre úgy megfiatalodott, hogy még szebb és erősebb lett, mint volt réges-régen, fiatal korában.

Hanem eközben mi történt? Eközben az történt, hogy a tündérek királynéjának nem volt nyugodalma, s elindult Tündérországból a tündéreivel, hogy megkeresse azt a királyfit — mert jól tudta, hogy nem lehetett más az királyfinál —, aki merített a tündérek kutjából. Megérkezik a tündérkirályné a zöld király országába, s hírül adja, hogy álljon elő az a királyfi, aki a tündérek kutjából merített, mert ő a felesége lesz annak.

Bezzeg busult most a két idősebb királyfi, hogy miért nem voltak a tündérek kutjánál!

Jön a királyné a király udvarába, ott egy nagy kádat megtöltet ólommal, keverteti s felkiált:

— Aki a tündérek kutjából merített, ugorjék ebbe a kádba: arról tudom meg, hogy ott volt-e vagy sem.

A király s a két legidősebb fia szeretett volna beleugorni is, nem is, hanem a legkisebb királyfi egy szempillantásig sem gondolkozott, elővezette az istállóból tarka lovát, s felpattant a hátára. Akkor a ló felszállott a levegőégbe mint a nyíl, onnét egyenest le a kádba, s amint szállott lefelé, az egyik orra likán felszívta a forró ólmot, a másikon visszaeresztette, úgy ereszkedett bele a kádba, s az ólom úgy lehűlt, hogy semmi bajuk sem lett.

— Te vagy az, te vagy az, aki énnálam járt! — kiáltott a tündérek királynéja. — Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Egyszeribe nagy lakodalmat csaptak, a lakodalom után felkerekedtek, s Tündérországig meg sem állottak.

Még ma is élnek mind a ketten, ha meg nem haltak.

54