Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
Mondta ismét nagy alázatosan:-— Ó, felséges királyom, mit gondol, hogy azért a haszontalan ökröcskékért valami sokat érőt kívánjak. Adja nekem ezt a maimocskát, hadd legyen, mivel játszadozzanak az én gyermekeim is. Erősen szerette a király a fiacskáját, nem akarta hát kedvét szegni a szegény embernek: odaadta a maimocskát. De mikor kiment a szegény ember, még akkor is utána kiáltott: — Hallod-e, te szegény ember, ha megbánnád a vásárt, hozd vissza a maimocskát, szívesen adok más egyebet helyette. Azt mondja a királyurficska, mikor az udvaron voltak: — No, bácsi, igazán jól tette, hogy nem fogadott el egyebet. — Ó, ne mondja, királyurfi — kesergett a szegény ember •—, nem is merek hazamenni. A feleségem, amikor hazamentem az ökröcskék nélkül, majd megevett a szájával. Hát még most, ha hazaviszem ezt a haszontalan játékot. — Hát én meg azt mondom kigyelmednek, hogy egyet se búsuljon, hanem menjen haza békességgel, l egye le a maimocskát az asztalra, s mondja neki: — Mindent járó malmocskám, járj nekem arany pénzt, sült ételt, főtt ételt! — s meglátja kigyelmed, hogy csak úgy omlik ki belőle minden, amit kíván. Amikor megelégelte a járást, csak annyit mondjon neki: Mindent járó malmocskám, elég már! — Mindjárt megáll a maimocska. Hej, megörült a szegény ember, nem találta helyét szertelen nagy örömében. Megköszönte a királyurficskának iránta való nagy szívességét, aztán hóna alá fogta a maimocskát, sietett hazafelé, hogy a lába is alig érte a földet. Útközben, amint nagy sebesen igyekezett hazafelé, egyszer csak látja, hogy vaiamí rettentő nagy feketeseg közeledik feléje. Nem tudta elgondolni, hogy mi isten csudája lehet az. A feketeség csak jött közelébe, közelebb, s hát, mi volt?! Egy éktelen nagy fekete kalap. Nézi, nézi, hogy mi van a kalap alatt. Hát a kalap alatt egy ember volt, de alig tudott szegény lépegetni, úgy el volt gyengülve, mint az őszi légy. Jó kedve volt a szegény embernek, kérdezi tréfásan: — Hé, atyafi, nem szorítja a fejét a kalap? — Ne csufolódjék velem — mondja nagy busán az ember —, inkább adjon egy falás kenyeret, mert három napja nem ettem! Mondja a szegény ember: — Én jó szivvel adnék, atyafi, de nekem sincs. Kikotorászta minden zsebét, hadd lássa az az ember, hogy csakugyan nincs semmije. Az ám, egyszerre csak eszébe jut, hogy hiszen van neki egy csuda-malma. Mindjárt megpróbálja, hogy igazat mondott-e a királyik beteszi a maimocskát a tőidre s szól neki: — Mindent járó malmocskám, járj nekem mindenféle ételt s italt. Még ki sem mondta jóformán, zúgni, zakatolni kezd a maimocska, s hát úgy omlott belőie mindenfele drága étel, ital, hogy a szem nem győzte belepni. Anynyit őrölt egy szempillantásra, hogy elég lett volna egy falunak. Csak akkor hagyta félne az őrlést, mikor a szegény ember mondta: — Mindent járó malmocskám, elég már! Na, esznek, isznak, dúskálnak a mindenféle jóban. Cifra kedvük kerekedik. Énekelnek, táncolnak, aztán ismét leheverednek, diskuráinak, s ahogy szóból szó kerekedik, azt mondja a nagykalapu ember: — Hiszen, atyafi, ügyes portéka ez a maimocska, hanem az én kalapom se kutya. Egyet mondok s kettő lesz belőle: cseréljünk. — Nem ment el a szép eszem — mondja a szegény ember ■—, mikor ez a maimocska eltartja az egész nemzetségemet, mig a világ s még két nap. A kend kalapja csak madárijesztőnek jó. — Ugy-e? — mondja a nagykalapu ember — hiszen mindjárt lát kend csudát. Azzal leveszi fejéről a kalapot és szól neki: — Kalap, tüzelj! Na hiszen, ha ott lettetek volna, láttok olyant, amilyent még soha az életben. Puskagoiyó, kartácsgolyó, ágyúgolyó, piífí pult! paff! bumm! csak úgy repült, csak úgy ömlött ki a kalapból, mint a záporeső. Nem is szakadt vége, mig az ember azt nem mondta: elég! ■— Hiszen — mondja a szegény ember — ez is ügyes portéka, de nekem mégsem keli, mert ettől ugyan éhen halhatok. Hanem a nagykalapu ember addig beszélt, hogy ilyen s olyan nagy hasznát veheti a kalapnak, hogy a szegény embert mégis kilorgatta az eszeboi és cseréltek. Aztán elváltak egymástól. Ez is, az is ment a maga útjára, de a szegény ember egy jó hajuásnyira sem ment, erősen megoánta a cserét, b amint közeledett a háza felé, majd lörvetette a bánat s a keserűség, hogy az isten úgy el tudta venni az ő eszét. Hanem, hogy a szavamat ne leiejtsem, volt annak a nagykalapu embernek egy botja is. S mikor elváltak egymástól, azt a botot ott lelejtette a földön. A szegény ember fölvette a botot. Gondolta, jő lesz, ha valahol az utón megtámadják. Hát amint évelődki, bucsálódik magában, megszólal a bot: *— Miért búsulsz, édes gazdám? Feleli a szegény ember: — Búsulok az eszemért, ami nem is volt, s búsulok a maimocskáért, amit bolond fejjel elcseréltem. 51
