Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
ten — igazán higyjék el nekem, hogy nem tudom. A százados lefordította a választ. A tábornok rosszkedvűen nézett Pistára. — Engedjék el ezt a gyereket, mit akarnak tőle? A százados még mindig szobormereven azt felelte, hogy elengednék, de nem lehet, mert a kémelháritó osztály Pestre kéri a fiút. — Hát mit akar ettől a gyerektől a kémelháritó osztály? — mondta gúnyosan. — Gyerektől félt a kémelháritó osztály, mikor az egész megszállott terület tele van kémekkel? Majd én telefonálok annak a kémelháritó osztálynak! — azzal visszament a belső szobába. Pistát visszavezették a cellájába. A tábornok ur azonban úgy látszik, elfelejtett telefonálni, mert Pistát még aznap délután kivitték a tiszai pályaudvarra és két fegyveres katona kíséretében útnak indították Budapest felé. Mikor Tardyné megkapta Csupkóné levelét, azt hitte, rögtön megőrül. Idegesen kapott magára néhány ruhadarabot és rohant a községházára. — Pethes, kérem, nézze, az Isten szerelmére, elfogták a románok a fiamat — mondta lihegve, a jegyző elé téve a levelet. A jegyző füttyentett, mikor a levelet olvasta. — Hm, ez baj, nagy baj — jegyezte meg elgondolkodva, — ezért körözték hát a multkorában. Tardyné ijedten nézett rá. — Körözték? — Igen, körözték, csak nem akartam Nagyságos Asszonyt megijeszteni; Tardyné a kezeit tördelte. s — Jaj, Pethes, adjon tanácsot, mit csináljak? A jegyző töprengett. — Talán jó lenne, ha bemenne Nagyságos Asszony Miskolcra, a térparancsnokságra — mondta elgondolkozva. — Miskolcra? Megyek. Kocsit fogadok és megyek azonnal. — Az nem lenne célszerű dolog. Mire odaérne, úgysem találna a térparacsnokságon senkit. Hanem menjen holnap reggel vonaton. És beszéljen a térparancsnokkal. Hátha lehet valamit csinálni. Tardyné sírva ment haza. Nem aludt egész éjjel, annyira aggasztotta a Pista sorsa. — Istenem, nem elég az , uram. Most meg már a fiamat kell elveszítenem? De hát mit csinálhatott az a kisfiú? Hát most már a gyerekekre kerül a sor? A vonatban is egész utón sirdogált. Egy örökkévalóságig tartott, mig a vonat megérkezett Miskolcra. Pár pillanatig tétovázva állt a pályaudvar előtt, aztán odalépett egy fiákereshez. — Jóember, tudja-e maga, hogy hol van a térparancsnokság? A fiákeres jól megnézte a feketeruhás kisirt szemű asszonyt. — Tudom, kérem. Tán valami baj van? — kérdezte résztvevőén. — Vigyen engem oda, amilyen gyorsan csak tud. A térparancsnokságon sokan várakoztak. Túlnyomóan útlevélért. Gondterhelt arcú férfiak, feketekendős asszonyok. Látható részvéttel nézték a kisirtszemü asszonyt. Tardyné már jóideg várakozott, mikor egy férfi odalépett hozzá. — Milyen ügyben jár asszonyom? Hátna tudnék útbaigazítást adni. Tardyné hálásan nézett rá. — A kisfiámat elfogták három nappal ezelőtt — sírta el magát. — Nem tudom, mi van vele. A térparancsnokkal szeretnék beszélni. — Jonuscuval? Azzal a vadállattal? Ahhoz be se menjen asszonyon! A férfi töprengve nézte a siró asszonyt. — Az egész csürhében egyetlen derék ember van. A dandárparancsnok. Az talán tud a fián segíteni. Ajánlom, forduljon ahhoz. — És hol tudnék azzal beszélni — kérdezte Tardyné mohón. A férfi gondolkozott egy pillanatig. Máj odament egy ismerőséhez, sebtében beszélt vele egy pár szót, azzal visszajött Tardynéhoz. — Jöjjön, asszonyom, én elvezetem a dandárparancsnokságr.a. Szerencséjük volt. Davidoglu tábornok épp a dandárparancsnokságon tartózkodott. Tardynét azonnal be is vezették hozzá. A szegény asszony támolyogva tett néhány lépést a tábornok felé. — Oh, Monsieur Général — kezdte zokogva összetett kézzel — le mon fils ... le mon petit fils — tördelte franciául .— qu’est qu’il est arrivé avec mon fils? . . . A tábornok zavarba jött. ~ Ki az Ön fia, Asszonyom — kérdezte meglepetve. — Tardy István, tábornok ur, akit Önök elfogtak — sírta el magát megint. — Én Tardy Miklósné vagyok — jutott eszébe, hogy elfelejtett bemutatkozni. A tábornok megrendülve nézte az elgyötört asszonyt. ~ Nyugodjék meg, asszonyom, — szólt csillapítva. Egy széket tolt közelébb. — Tessék helyet foglalni — mondta ba-100
