Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

elébb. Hamarosan kiértem; a sziklák közt, az egyik lejtőn megpillantottam valami ösvény félét. Törtéttem előre, hívtam Stephens Nem jött válasz sehonnan.

Megálltam, próbáltam hallgatódzni. Merevségemből megint az a gyanús fütty riasztott fel, most egész közelről jött, mintegy tizenöt méterre tőlem, fent a kiugró szirttől. Megláttam. Ott volt előttem; két szarv, két fürkésző szem, gyanakvó, bizalmatlan szatir arc meredt rám.

S aztán elmenekült a zerge, — ez volt életem első élő zergéje. Már messze járt tőlem, alakját szem elől vesztettem, de alattam, egy keskeny kiugrón, a sziklafalba csimpaszkodva kuporgott egy ember. Halottfehér volt az arca, száját a félelem lelakatolta: valaki, ki elvesztette fegyverét. Stephen volt.

Nem tudott megmozdulni, én nem tudtam hozzá leereszkedni. Ez volt a borzalmas; nem tudtam mellé kerülni. Valószínűleg a keskeny szikla mentén kúszhatott, s aztán észrevette, nincs tovább, feltárult előtte a szakadék. Borzalmasan megrémülhetett, és leejtette a puskáját. Félelemtől eltorzult arca megrendített. Ez volna Stephen? Stephen, az én hideg, számitó uram, ki mások érzelmein nevetett, ki soha hidegvérét nem vesztette el? Hasrafeküdtem, megpróbáltam karom kinyújtani, amennyire tudtam. Nem volt köztünk egy méternél nagyobb távolság.

— Ne vedd le a szemed a sziklákról, szóltam nagyon halkan, és kússzál vissza, centiméterről centiméterre. Ha eljutottál odáig, vissza is kell érned!

Nem felelt. A holtsápadt arc ijesztő volt.

— Stephen, meg kell próbálnod!

Gondolkoztam. Ha nem esett volna le a

fegyvere, nem félne mostan. A puska elvesztése változtatta meg ennyire; a sziklába csimpaszkodó ember e nélkül már csak báb volt.

S akkor megint megláttam a kecsképásztort. Ott állt felettünk, egy sziklán, ennét figyelt minket mozdulatlanul.

Inkább suttogtam, mint szóltam:

— Jöjjön, kérem.

Eltűnt. Valahol levált egy kődarab, Stephen feje mellett gördült a mélybe. Férjem kezén még az izek is fehérré váltak. Égy pillanatig azt hittem, a kő nem magától indult meg, a pásztor elszaladt és sorsára hagyta Stephent. Mozgást hallottam mögöttem, s tudtam, tévedtem. Rosszul Ítéltem meg ezt az embert. Ott állt mellettem.

Burnuszát ledobta, leugrott a keskeny kiállóra, Stephen mellett termett, s vállára vette az én nagy darab, egy méter nyolcvanas uramat, mint ahogy egy felnőtt ember felkap egy gyermeket. Kezemmel befogtam a számat, hogy ne hallják sikolyomat. Most dobja a szakadékba Stephent! Remegő térdekkel, öntudatlanul hátráltam. Alig egy perc múlva a pásztor megint az ösvényen állt, és Stephen, a földön kuporogva, kezébe temetett fejét, jobbra — balra ingatta. Mikor elfordultam tőle, láttam, a kecskepásztor megint burnuszába bujt, s néhány lépésre tőlünk, szemét a messzeségbe meresztette.

Hosszú volt a perc, mig Stephen íeltápászkodott. Régi arcszine visszatért. A zerge eltűnt.

— Érted most már?

— Mit értsek? — kérdeztem alig hallhatón.

— Hogy miért kell a zergét megölnöm.

Ott állt előttem, kiszolgáltatva, s jóllehet

színe visszatért, mintha teste összezsugorodott volna.

— A félelemért, ugy-e? Mindig féltél?

— Mindig. Kezdettől fogva. Újból és újból le kell győznöm. A zergék nyújtják a legjobb lehetőséget, azok kapaszkodnak a legmagasabbra. Minél többet ölök, annál inkább ronjbolom a félelmemet.

Szórakozottan, mintha másra gondolna, mutatott a szakadék felé.

— Leejtettem a fegyveremet. Mikor megláttam az állatot, céloztam, de a helyett, hogy elmenekült volna, sípolt. Elszédültem. Félelmem szédülést eredményezett.

— Menjünk vissza. Innom kell valamit. Hála az égnek, a konyak velünk van.

Lassan visszanyertem hidegvérem. Kézen fogtam nagy darab uramat, s mint egy gyermeket, vezettem vissza a kunyhóhoz.

— Nem szólsz senkinek, ugy-e? — fordult hirtelen Stephen felém.

Meglepett a hang ridegsége. Nem tudta eltitkolni ideges feszültségét.

— Félelmedről beszélsz?

— Igen, — szólt lassan. —- Nem bánt, hogy te megtudtad. Előbb-utóbb úgyis rájöttél volna. És ez az ember ... ez nem tartozik a fecsegők közé. De nem szeretném, ha mások előtt is kiderülne.

— Természetes, hogy nem szólok senkinek sem, — siettem megnyugtatni. Elfordultam tőle, a kályhát piszkáltam. — Ha valami meleg étel lesz a gyomrunkban, majd visszanyerjük lelki egyensúlyunkat.

Soha étel ilyen jól még nem esett nekem. A görög bor, utána a konyak lassan hatalmat nyertek rajtunk. Elpilledtünk. Kint észrevétlenül leszállt az éjszaka.

— Holnap megkeresem a puskámat.

Ránéztem. A kályhaláng fényében megint

férjem régi, kemény arcát láttam.

•— És ha megtalálod?

—> Elsütöm az utolsó töltényem, talán eltalálom vele a zergét, — válaszolt Stephen. De közben nem nézett rám. Hátam mögött, a sötétségbe bámult.

91