Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
Daphné du Maurier: A ZERGE Tudomásunkra jutott, hogy Pindosban zergék vannak. Ez a hir kerülő utón ért hozzánk. Az athéni angol Archeológiái Intézet egy tagja levélben közölte férjemmel, hogy John Evans nevezetű barátjával vacsorázott, ki a meteorai kolostorban töltött néhány napot. Három napos ott tartózkodása alatt megtudta, hogy egy Kalakabából jött ember elujságolta az egyik barátnak, a Malekesből jövő autóbuszsofőr öt percnyi pihenőt tartott, miközben a község boltosától meghallotta, hogy 500 méterre onnét szénégetők egy sutát láttak. A történet pontosan ilyen homályos volt, mint ahogy én most megismételtem. És mégis, Stephennek elegendő volt ahhoz, hogy Ausztriába tervezett utunkat lefújja és az athéni gépre a jegyeket megrendelje. Ezt nevezik fanatizmusnak. A fanatikus vadász maga előtt látja a falon függő trófeát; a nem rég még csillogó szemek üvegesek már víziójában, az orrcimpák mozdulatlanok, a finoman iveit fülek bezáródtak. Stephen ebből a fajtából való volt. Ez nem volt ügyesség, nem a vad hajszolásában érzett öröm bizonyítása, nem. A puszta kivánság, valami szépet, valami ritkát elpusztítani. Innét a megszállottsága, mikor a zergéről hallott. Egész arca megváltozott, mikor a vadászatról beszélt, acélkék szeme az északi ég jeges fényében ragyogott. Őszinte akarok lenni férjemmel szemben. Ilyen esetekben vonzott engem, de néha visszataszított. Ez az ember, mondtam magamnak első találkozásunkkor, a tökéletességről álmodik. Az irgalmasságot nem ismeri.” Mint minden körülrajongott asszony, boldog voltam, néhány heti ismeretség után nem bíráltam tovább, mert jól éreztem magam társaságában. Hizelgett büszkeségemnek. Tévedésemre már csak házasságunk után jöttem rá. Vannak emberek, kik öregen jönnek a világra, hiányzik belőlük az ifjúság összes megható hibája. Ilyen volt Stephen. Uram reggeli közben átnyújtotta nekem a levelet, s csak ennyit jegyzett meg: — Azonnal megsürgönyzöm Ausztriába, hogy megváltoztattuk tervünket. Ostoba módon megpróbáltam kérdőre vonni. — Miért ez a zerge iránti szenvedély? Szemrebbenés, gondolkodás nélkül felelt: — Fél az emberektől. Egy mosoly néha közelebb hoz két embert, szövetségessé teszi őket. De nem mindig van igy, ez nem állt fent, mikor Stephen a zergékről beszélt. Mosolya zárkozott volt, mintha egy magának feladott kérdésre adott volna választ, de semmi örömet nem fejezett ki: a gyilkos mosolya volt. — Próbálj erőt venni magadon, leküzdeni, — szóltam mérgesen. — Leküzdeni, micsodát? — Ezt a zerge-megszállottságot. Nem normális. Egy pillanatig azt hittem, megüt. Rémület — az volt, minden álarc nélkül — cikázott át szemén, hogy aztán a tetten ért ember vad, hideg dühének engedjen helyet. — Senki sem kényszerít, hogy velem gyere. Én elmegyek, te tehetsz, amit akarsz. — Ó, megyek veled, — feleltem. — Talán én is hajszolok valamit, a nélkül, hogy tudnád. Október közepe felé felszálltunk az athéni gépre. A repülőtéren Stephen archeológus barátja, kit Burnsnek fogok nevezni, és az a bizonyos John Evans, kitől az első zergehirek eredtek, várt. Elvittek vacsorázni bennünket, mint ahogy Stephen matematikus agya azt már előzőleg elrendezte. Nem sétáltunk Athénben, nem kóboroltunk az Akropolison. A másnap reggel induló vonatra már megvoltak a jegyeink. Kora hajnalban kerekedtünk fel. Az észak felé száguldó vonaton Stephen megint térképei fölé hajolt, én az ablakon bámultam ki. Kalabaka, a meteorai szirtek lábánál épült falucska nedves, sárból tapasztott házaival nem nyújtott csábitó látványt. Mégis, itt kellett leszállnunk. Hamarosan megtudtuk, lekéstük az autóbuszt. Ebben az évszakban csak egy járat indult napjában, s az már órákkal előbb elment. De Stephent nem verte le semmi. Más megoldásról kellett gondoskodnia. Az állomásfönök kocsiján késő éjszaka valóban megérkeztünk célunkhoz. A hegyszoros tetején, az úttól némi távolságban, csak egy fából ácsolt házikót láttam. Körülötte sürü bükkfaerdő. Nem esett már; a mintegy kétezer méter magas hegy jeges szele fogadott bennünket. A kunyhóban fény égett; vezetőnk dudált, az ajtó kinyik és valaki megjelent a küszöbön. •— Gyere, segíts a podgyászt leraknom, — szólt Stephen. Mig uram görög és olasz szavak furcsa keverékével próbált sofőrünk és a kunyhó gazdája közt megeredt szóáradatnak véget vetni, nekem volt időm körülnézni. A szobácska kocsma és bolt keverékére emlékeztetett; döngölt padlóval, létra vezetett a padláshoz, annak végén volt egy icurka konyha. Valami rotyogott egy serpenyőben. A- merre néztem, mindenfelé különböző cikkeket láttam: cigaretták, csokoládé, kötél, ruhanemű, fogpaszta, mint ahogy az egy jól felszerelt falusi bolthoz illik. A tulajdonos, 88
