Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

NEMET MONDANI — KÜLÖN TEHETSÉG

Az életben talán egyetlen egy nap sem múlik el anélkül, hogy mások olyan nézetet valljanak, vagy olyasmit nyilvánítsanak ki, amivel nem értünk egyet, ami nem felel meg nekünk. A gyermek annyira ártatlan, hogy nyiltan megmondja, ha valami nem felel meg neki. Hajoljon le és csináljon egy bukfencet? “Nem” — mondja és nem hajol le. Az idegen néninek nyújtsa oda a kezét? “Nem” — feleli a gyermek és eldugja a kezét a háta mögé.

Persze eljön az idő, hogy a gyermek sem folytathatja ezt igy. Meg kell nevelni őt, hogy az idegen emberek kívánságát, nézetét barátságosan elfogadja. Ez a nevelés odáig fajul, hogy az ember tökéletesen elveszti elfogulatlanságát, hogy ha valamit nem szeretne, tudjon nemet mondani. Most már nem olyan egocentrikus, mint a gyermek, aki azt hiszi, hogy ö a világ közepe. És gyakran hiányzik nála, hogy kellő távolságban tudja magát tartani emberektől és dolgoktól ahhoz, hogy puszta ösztönből olyasmit ne mondjon és ne tegyen, ne engedjen, amihez egyáltalán nincsen kedve...

Igen, az ember sajátmagát gyötri és kényszeríti, hogy mindig kedvesnek és barátságosnak lássák. Nemet mondani hihetetlen barátságtalannak tűnik, mintha csak egy felsőbbrendü hatalom kényszerítené ra az embert, hogy ilyen durva legyen, mert enélkül a kényszerűség nélkül okvetlenül teljes szívből, lelkesen mondana igent.

"Ugye, kölcsönadja nekem a hatodik Proust kötetet?” — kérdi egy kedves isme-József Attila:

MAMA

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzélcoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő, szürke haja lebben az égen, kékitőt old az ég vizében.

rősünk. Szivünkben vad kétségbeeséssel nyújtjuk neki a halványrózsaszin kötetet. Nem mondjuk meg neki, hogy a könyvkölcsönzést szörnyű barbarizmusnak tartjuk. Holott itt lenne a legjobb alkalom, hogy gyakoroljuk magunkat a nem szívesen vett kívánság elutasításában. Ez csak gyakorlat hiány, egy gyakorlat-“nem”, mindenkinek gyakorolnia kellene ebben magát, hogy kellő időben ne érje váratlanul, és erre legjobb alkalom az, ha könyvkölcsönzésre kérik fel az embert. Persze ennek nem szabad egy rideg “nem”-nek lenni, hanem szépen fel kell öltöztetni, körül kell cafrangolni. Meleg, kellemes ruhába, hízelgő szavakba öltözetett "nem”-nek kell lennie. "O, képzelje, milyen ostoba szokásunk van, hogy soha nem adunk kölcsön könyvet.” Ehhez szerencsétlen képet vágunk és nagyon kérjük, hogy azért ne vegye rossznéven, hogy ilyen beteges szokás rabjai vagyunk. “A saját húgom kért rá a múltkor is, itt állt, úgy kért, hogy adjaK neki egy könyvet, és gondolja el: még sem adtam neki. Igazán borzasztó, de mi már ilyenek vagyunk!” így kell beszélni, közben ártatlanul mosolyogni a csalódott barátnő szemébe.

Arany János:

TENGERI — HÁNTÁS

Ropog a tűz, messze süt a vidékre, Pirosán száll füstje fel a nagy égre; Körülállja egynéhány fa,

Tova nyúlik rémes árnya;

S körülüli a tanyáknak Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, he! nagy a rakás: mozogni! Nem is illik összebuva susogni.

Ki először piros csőt lel, Lakodalma lesz az ősszel.

— Tegyetek rá! hadd lobogjon:

Te gyerek, gondolj a tűzzel.

—- Dalos Eszti szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára;

Sanyarú volt beleszokni:

Napon égni, pirosodni,

— Hűvös éj lesz, fogas a szél! — Derekának hajlandozni.

Deli karcsú derekában a salló,

Puha lábán nem teve kárt a talló;

Mint a búza, piros, teljes,

Kerek arca, maga mellyes,

— Teli a hold, most búvik fel — Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:

Juha mételyt legel a rossz lapályon, Maga oly bus ... mi nem éri?

86