Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
.Azt mondja erről a lórul, hogy még a katonák is elvinnék . . . Nevetni való ez. — Ha hibája nem volna — mondja boszszusan a kun — el is vinnék. Nem mondom én, hogy igy viszik el. Hanem ha hibája nem volna. Kabók most szemügyre veszi a lovat. Kissé hátra hajlik, a bal lábát előre teszi s összehúzza a szemeit. Kritikus pillanat ez. — Ez az a bizonyos ló? — kérdezi komoran. — Ez. Megnézi a fogait, a kor megállapítása miatt s közben kissé rángatja a vállait. — Mögötte már a könyere javát. Aztán a nyakát markolássza végig, hogy nincsenek-e ott rajtok daganatok, továbbá a kehesség kitanulmányozása szempontjából. Az állat nem is állja ki az erős marok szorítását a gegőjén s köhint párszor, rázva a nagy fejét. Kabók igen magasra huzza szempilláit e veszélyes aktusra, mig ajkait összefogva, a szájszéleit lehúzza mélyen. A kun mindezt aggodalommal, Mihály pedvg benső gyönyörűséggel nézi. Ezután a szemek kipróbálása következik. A nagy fekete fényes gömbök tiszta szemet mutatnak, de Kabók azért csak belefuj mindkettőbe s rájuk is lehel, miközben a ló fölkapja fejét s állón üti vele Kabókot. — Ó, hogy kerülnél a kutyák asztalára — véli ez. Még most a - kalappal is kell integetni néhányszor az állat előtt azon okból, hogy nem-e ijedős. Mert az is baj, ha ijedős, sőt fölötte nagy baj, mivel az, a kinek olyan lova van, még arra sem ér rá, mikor hajt, hogy pipára gyújtson a kocsiban. Nos. idáig elment a vizitáció. Most következik a hát megvizsgálása, valamint, hogy szilárdan áll-e a ló a lábain. Ez okból kissé oldalt lökdöstetik, a mi a kunnak némi gyönyörűséget hoz, mert közben az alkutárgy, beleunva a szemlébe, le akarja trposni Kabókot. — Hej, de ugrálsz — feddi ez — talán az ördög bujt beléd? S most már a lábak szemléje kezdődik. A lábaké. Ez a fődolog. Végig kell menni minden izmon, hogy nincs-e megcsomósodva, nem mutatkozik-e valahol pókosság s hogy nem stráfol-e az állat. Továbbá jönnek a paták, a patkót soha nem látott szűz csontdarabok. Végül pedig meg kell rántani jól a ló farkát, hogy nem-e hamis szőrből van ragasztva, mert az aztán valósággal tanyacsufság lenne. Készen lévén mindezzel, Kabók néhány lépést hátrált, az állát a tenyerébe fogja s nár pillanatig szótalan komolysággal zemléli a lovat. Amazok várakozva tekintenek reá. — Hát ezt vinnék el a katonák? — kérdezi végre a nagy hallgatás után. A kunban már forr a méreg, de türtőzteti magát. — Mondtam már, hogy akkor, ha hibája nem volna, — szólt összehúzott szemöldökjei alól tekintve a kritizáló férfiúra. — Értöm, értöm — feleli Kabók, ki titokban bizalmas pillantást vált Mihállyal. A pillantás azt jelenti, hogy ez az a bizonyos ló, a mit meg kell venni, ellenben Kabók szavai egészen mások. — Értöm én azt —- folytatja a beszédet a kunhoz — a mit kend mond. De ha ennek a lónak hibája nem volna, éppen nem vihetnék el a katonák. — Már miért? — kötekedik a kun ember. — Azért — formed rá Kabók — mert akkor nem maradna meg belőle semmi. Csupa hiba az egész ló. Mihály is ezen a nézeten van s szó nélkül fordul meg, hogy távozik. De elmenőben mégis kérdést intéz a gazdához: — Aztán hogy adná? — Hetvenöt forint. Az alkudók szemei összevillannak s most már rövid kérdés az egész. A mely lovat hetvenötre tartanak, az odaadják hatvanért s ennélfogva ígérnek érte negyvenötöt. Ez igen szimmetrikus számítás. Az egyik följebb megy az alku folyamán öttel, a másik lejebb öttel. Aztán újra haladnak ugyanennyivel. Végül következik az "Isten neki", a hatvan forint, a midőn Mihály nagy parolát csap a kun tenyerébe. A vásár elkészült, a passzust átírják s miután Mihály odakötötte volna a maga kocsijához a lovat, a duttyánba mennek. A duttyán a lóvásárok hotelje s valamely igen foltozott vászon sátorból áll. Abban bort mérnek, sört is és ott sütik serpenyőben a hires cigánypecsenyét, a mely jobban csalogat az illatával, mint a kiakasztott korcsmacégér. A ki reggeltől délidőtájig dángováz, ténfereg, lökdösődik a lovak között, ha egy szép karéj fehér kenyéren egy ilyen barna piros pecsenyedarabhoz juthat, megesküszik reá, hogy ez a legjobb ebéd a világon. Van is ebben valami, habár az evéséhez némi tudomány szükségeltetik. Nem tányéron szolgálják azt föl, hanem azon a puha kenyéren, a mely vele jár és azt a halforma bicskával azon is kell szeletelni igen vigyázva, hogy valaképp hamarabb meg ne egye az ember a tányért, mint a húst. Ezen a helyen kedvre derülnek Mihályék s bort isznak a jó vásár emlékére. De még a kulacsot is megtöltik a midőn hazafelé indulnak. Kabók gyalogosan ballagott át a szegedi földről s most Mihály kocsiján megy haza. A ló, az uj ló igen jól lépdel s a mi fődolog, passzol a másikhoz. Egyre több 24
