Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

kis dobozt és miután megtöltöttem vízzel, — elkezdtem szedni bele ezeket a kis sze­rencsétleneket, mikor már több nem fért el, rohantam velük be a nagy-nagy vízbe és ott beleüritettem őket, — itt van, elszállítot­talak a biztos életbe, — tanuljatok, — soha többé ne maradjatok a part mentén, mert a folyó megbízhatatlan! Gyermekeim csatla­koztak hozzám kis barátaikkal és elkezd­tük a mentést. Órákon keresztül szedtük, vittük ezeket a csepp és szárazföldön moz­gásképtelen állatokat. Valami volt ebben a cselekedetben, ami nem is tőlem származott, olyan volt ez, mintha Valaki más parancsolta volna meg nekem, hogy — cselekedjem! Alázattal és szeretettel végeztem a mentést. Aztán egyszerre csak hallottam a viz csendes csobogását, amint visszatér a szik­lák kis barlangjaiban. Kisgyermekcsapatom­mal megálltunk. Mind megéreztük, hogy abbahagyhatjuk a munkát. Ök elszaladtak nézni és felfedezni ennek az uj eseménynek minden csodáját. Ott álltam egyedül, hal­lottam és láttam, amint a viz visszatért a nagy csavargásból és csókolgatja, békiti a sziklákat, a földet, amit elhagyott valami különleges kalandért. Olyan volt, mint az ember, mikor magyarázkodik és bocsánatot kér. A sziklák, mit is tehettek mást, meg­­bocsájtottak és visszafogadták a csavar­gót, aki olyan sok kedveset és érdekeset mesél, — hiába a viz ellenállhatatlan tud lenni! Kijebb mentem és leheveredtem a parton, a fűbe és hallgattam én is a vizet, a nagy locsogót. A viz tetején úszkáltak azok a kis állatok, akiket nem lehetett megmenteni. Sirályok és más vizi-madarak szedegették az ingyen lakomát . . . Vájjon mi is történ­het most a viz alatt, ott abban a sok sok ki­csi barlangban? Vájjon az elmenekitett kis állatok visszamentek-e, visszataláltak-e ott­honukba, a zegzugos kis palotáikba? Vál­­lalják-e újra a veszélyt, a bizonytalan éle­tet? Vagy bölcsen meghúzódnak az uj vidé­ken és ott élnek tovább? Bizonyára ők is úgy lesznek ezzel, mint az emberek. Van hűséges, aki mindent vállalva visszamegy a vízzel együtt! És vannak akik — böl­csek — és praktikusan élnek . . . Csodál­koztam, mennyire hasonlít minden teremt­mény sorsa egymáshoz az életben? Vannak, akik mindent túlélnek, — van­nak akik meghalnak. Van mindenki életében olyan esemény, mint az, amit mi tettünk délután. Felemelik és elviszik tul-élni! Gondolkoztam, milyen lélekkel válogattam, mi szabta meg ennek a mentési cselekedetnek a határát? Miért itt és nem ott szedegettem? Kerestem, hol van itt a magyarázat, az összefüggés? Ha ezt kibogozom, egyszeriben megértem, — miért pont mi voltunk azok, akik tul-éltük a vihart? Rájöttem, — hiába keresem, ezt pont úgy nem fogom megérteni, mint a saját életemet, hogy miért pont mi voltunk azok, akiket megmentettek? Erre csak egyetlen felelet van, — az átélés utáni hála. Aztán egyszer­re csak megnyugodtam. Ha nem is érthet­tem meg, de úgy éreztem, jól feleltem! Ta­lán ezzel a kicsiny és egyszerű cselekedettel kellett bebizonyítanom. Annak, Aki en­gem kiemelt gyermekeimmel, családommal. — hogy méltó voltam. Eszköz vagyok, aki felel a parancsnak és ha csak kicsiny fela­datról is volt szó, cselekedtem. A jól végzett munka utáni érzés jelent­kezett. Közben nőtt, nőtt a viz, már ott cso­bogott a lábamnál, szemeim újra a régi megszokott kedves tájat látták és csak me­sének tűnt minden, ami délután volt. Rövid próba volt. Lesz talán az életemnek nehe­zebb és nagyobb próbája is, de elhatároz­tam: — akkor is felelni fogok — mindig figyelni kell! Éreztem, hogy egész életemen keresztül kell figyelni, hogy mindig, mindig amig élek, alkalmas eszköz lehessek Annar. a kezében, Aki oly csodálatos bölcseséggel adja egyik teremtmény sorsát a másikéba1 A lemenő nap végighevert a nagy visz­­szatért vizen. Talán ő is hallgatta ennek a nagy kalandot járt, kedves csavargónak a meséjét? Hűvös szelet hozott magával a viz. Megborzongtam, — eszembe jutott, este lesz mindjárt, menni kell haza. Jönnek az esti kötelességek, vacsora a családdal és ezer apró meghitt mozdulat. Felálltam, ösz­­szeraktam a holmikat, amik kint kellenek a vizen, kicsiny vödör, lapát, lapda és sok kis­­holmi. aminek a jelentősége csak addig fon­tos, amig készülünk. Hisz amint kiér az em­ber a vízre, ott lesznek felejtve . . . De hát ez is hozzá tartozik a folyóhoz menéshez, ezek a jelképek, jelképei a folyó örömeinek! Mielőtt utána mentem a gyermekeim­nek, végig néztem mégegyszer a tájon, a Napból már csak a nagy-nagy vörös ko­rong látszott. Óriási nyugalom ömlött el rajtam, hirtelen úgy éreztem, — megértet­tem az életet. Mindenki, aki vállalja, az is, aki nem, része ennek a nagy mindenségnek, de ha figyel, akkor részese minden cselek­ménynek ami adódik. Megértettem az éle­tet és megtanultam, hogy tényleg van cso­da. Ma engem választottak ki a csoda vég­rehajtásához. Jó és szép érzés volt, nagy fizetés. — talán meg sem érdemeltem, hiszen csak alázatos eszköz voltam . . . Milyen szép is lenne, ha az életnek minden percé­ben, mindenki, tudna vállalni valamit a má­sikért? Hiszen a nagy — Rendező — min­denkinek adott feladatot. Ha nem is töb­bet, mint a kis, szárazon maradt halak ki­mentését! J3

Next

/
Oldalképek
Tartalom