Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
lyen csodával határos módon mentette meg az életemet. Végrendeletemben pedig kikötöttem volna, hogy a gyerekeimnek sem szabad a kitömött nyultól megválniok és molytól, portól mindig meg kell óvniok. Nem kell a pecsenye A róka és a farkas korgó gyomorral mentek a gazdaság felé. A kerítés előtt azzal búcsúzott a róka a farkastól, hogy azonnal hozza a finom pecsenyét... A libák lármájára észrevették az elbizakodott rókát és mig alaposakat sóztak a hátára, ezt kiáltották: — Kell pecsenye? Nesze pecsenye! A csuful elvert róka nehezen szabadult meg. A- hogy kiért a farkashoz, azt kérdezte: — Kell pecsenye? — Abból, amit kaptái — mondta a farkas —■, nem kérek . . . *V*444444VX4%44XN4NX> Verseny Két kis kakas versengett egymással. Bírónak meghívták az érceshangu kakast, hogy Ítéletet mondjon, ki kukorékol szebben, a fehér vagy a fekete kakas? A fekete kakas szakadatlanul hirdette a hajnalt, akár kellett, akár nem. Végül is rekedten kukorékolt. A fehér kakas csak néha eresztette meg a hangját. A fekete kakas boldogan lépett a bíróhoz: — Ugy-e, szebben kukorélkoltam? — Többet kukorékoltál, fiacskám — mondta a nagy kakas —, de nem szebben . . . lovak sörényét, ittak a hold tehenek tejéből és nagyon boldogak voltak! Sok ideig sétálgattak? Rövid ideig szemlélődtek? Én biz azt meg nem mondhatom! Épp úgy lehetett egy szemvillanási idő, mint ezer év! De egyszer csak mit gondolt, mit nem Világügyelő, csak rálépett Ata Ten naphimes sátrának küszöbére. Megszeppenve hátramaradt a gyermek-isten, de hogy a Küszöb őre nem sújtotta halálra a betolakodót, vidám biztatást intett neki. Fellépdelt hát nagy bátran Világügyelő, mind a hét lépcsőfokon. No, ha fellépdelt, félre is húzta mind a hét ajtó-kárpitot, át is ment a hét pitvaron, mig csak ott nem találta magát a legeslegbensőbb szobában, ott aztán leborult illendően és várt. Napfestette szobájában ült a mindenség ura. Arany széken ült arany asztal mellett. Hét varkocsu haja vállát verte, kristálygömbös, arany jogarát homlokához szorította: Gondolkozott. Csend volt. Kívül, belül csend, csak Világügyelő szive zakatolta az időt: Tik, tak, tik-tak. Felemelte hát szép fejét Ata Ten és szólt: — Ki van itt? — Túr fia, a Földről — rebegte az ifjú. — Miért hagytad el helyedet, Túr fia? — Hogy lássam Ég mezejét. — Most hát láttad. Boldogabb vagy tőle? Felsóhajtott Világügyelő: — Hogy lehetnék boldog, mikor itt annyi minden van, de annyi minden, ami a Földön nincs! Erdő és mező, virág és gyümölcs, madár és pillangó, ménes és gulya, játék és tánc, mese és dal! — Bizony mondom néked, boldog az, aki megelégedett. Mit akarsz hát, Világügyelő? — Adj a Földnek is minden gyönyörűségből. — Vigyél magaddal, amit akarsz és amit bírsz? Csak aztán sokat ne játsszál! Vággyal mert akkor soha sem lesz eleged.-— Köszönöm irántam való jóságodat, uram, de hát hova vigyem? Mit vigyek? Hiszen a Föld olyan igen nagyon kicsiny, nem fér el azon rét és mező, erdő és patak! Semmi, de semmi sem fér el rajta! — No lám, már elégedetlen vagy! Már semmi sem elég neked! — De uram! — sírta el magát Világügyelő — nem magamra gondolok én, de az emberkékre! Azon a kicsiny, kis Földön ugyan el nem szaporodhatnak, ha majd eljön az idejük. — Aztán honnan tudod, — mosolyodott el az Ur, — hogy az emberlakta világ ideje eljön egyszer? Már nem sirt Világügyelő, nem is térdelt az Ur előtt, inkább az Ur térdéhez simult, olyan nagy bizalommal, mint apjához a fiú és reménykedve nézte mosolygó arcát: ■— Hiszen Te adtad nevemet, Uram! Mire ügyelnék, ha nem lenne világ. A báránykákra? Vagy a Csodaszarvasra? — Igazságod van, kis öcsém! — nevetett az Ur és felállt. — De jól jegyezd meg: Legeslegutoljára igézek nektek! Ezentúl én már nem teremtek, nem alkotok! Mert, ha Vágy vezette kívánságaitokat kielégetném, leszednétek még a csillagokat is az égből! Ezentúl már csak annyit, kis öcsém, amennyi háterődből, mellerődből telik. Kilépett hát Ata-Ten naphimes sátrából, körülnézett a mindenségen és zengő parancsa betöltötte azt: — Növekedj Föld! 120
