Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
aztán hirtelen megértette. Ez az ő tedeuma. A hazaérkezés tedeuma. A kézikönyvben nem volt kikeresve a tedeum, és ő belevágott könyv nélkül: Téged Isten dicsérünk . . . Ezt már az egész templom énekelte. Harsogva, felszabadultan, túláradó szívvel. Pista lehajtotta a fejét a kórus mellvédjére és sirvafakadt . . . A veranda asztalán levél várta a miséről hazatérőket. Werner igazgató ur irta Egerből. Az volt benne, hogy Pista haladéktalanul menjen tanulmányait folytatni vissza az egri gimnáziumba. A Pista szemét elfátyolozta a sirás. Hogy észre ne vegyék, gyorsan kisietett a verandáról. — Borzasztó — röstelkedett — hát én már mindig sírni fogok ezután? Kiment a kertbe. Ott óvatosan körülnézett, hogy nincs-e a közelben valaki, s mikor látta, hogy teljesen egyedül van, egy kicsit sirósan, egy kicsit szoruló torokkal elkezdte énekelni, halkan, hogy meg ne hallja senki, csak az, akinek szól: — Téged Isten, dicsérünk ... — és az egri gimnáziumra gondolt. Mikor Tardy Pista harmadnap reggel benyitott az V. osztályba, mindenki sóbálvánnyá meredt a meglepetéstől. Hanem a következő pillanatban kitört egy zivataros, tomboló, mindent elárasztó, mindent elborító éljen-orkán. Pista nem értette az egészet. csak állt, állt az osztály ajtajában ügyefogyott csodálkozással. Hogy meglátta újra az osztályt, összefolyt minden gondolata, csak valami boldogító, békítő simogatást érzett. Nem is törte a fejét azon, hogy mi történt, nem is jutott fel a tudata felszínéig, hogy az, ami vele történik, elégtétel és igazságszolgáltatás, csak valami olyat érzett, mintha megint kisütött volna a nap. Mintha a szivébe megint visszaköltözött volna valami, amit már nagyon régen nélkülözött. Nem elemezte, hogy mi lehet az, nem keresett formát, szavakat az ítélete számára, hisz nem is volt ítélete, hanem csak egyetlen, mindent elborító érzése volt. Öntudatlanul tett egy-két bizonytalan lépést előre, kitárta a két karját az osztály felé és egyszerre csak forrón kibuggyant a száján az, amivel most mindene tele volt: — Szeretlek benneteket! Mikor az eléje táruló zűrzavaros kép tisztulni kezdett, mikor kezdtek határozott alakot ölteni az egyes arcok, az első, amit lefényképezett a szeme, Bivaly vigyorgó arca volt. Kézzel-lábbal integetett és ordítozott Pista felé. — Palóc! Palóckám! Ide ülj, mellém! Pista odament és leült. A következő pillanatban a legviharosabb kérdezősködés tört volna ki, ha be nem lépett volna Sváb tanár ur. Az osztály izgatott csöndben ült. Mindenki Tardyt nézte. Sváb tanár ur beírta az osztálykönyvet, becsukta, aztán felnézett. — Tardy, gyere ide! Pista felállt és kiment a katedrához. Sváb tanár ur lenyúlt a dobogóról, meglógta a Pista kezét, magához húzta a gyereket aztán megölelte és megcsókolta. — Most aztán rendben lesz minden ugye? Kicsit el vagy maradva, de majd segítünk rajta. Majd minden délután feljössz hozzám és megpróbáljuk pótolni, amit mulasztottál. Pista nem tudott volna számot adni arról, amit érzett. — Köszönöm szépen, tanár ur — motyogta halkan. Azzal visszament a helyére, Sváb tanár ur meg csendesen elkezdett magyarázni. . . . Kint szikrázott, ragyogott a májusi napfény. A nyitott ablakokon át bóditó orgonaillat áradt be az osztályba . . . Messziről a nagytemplom legöregebb harangjának mélyen hullámzó, mindent feloldó, mindent befejező, mindent kibékitő brummogását hozta be a terembe a májusi szellő. Béke volt, igazán, teljesen és maradék nélkül . . . — Vége. — 112
