Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
gatva. A puska csövén vakító hideg fénnyel megcsillant a szurony. — Hé! — lassította meg lépteit a csendőr — gyere viszsza! Tóderik nem mozdult. — Gyere! — ordította a csendőr — mert ha én megyek utánad, meleg lesz az inged! — Hán — mordult vissza Tóderik, de még mindig nem mozdult — mit akarsz?-— Ide gyere, Istenit a fejednek! — mérgelődött a csendőr.- Mehetek — rántott egyet Tóderik az átalvetőn és lassan megindult visszafelé, szembe a csendőrrel. Az vállára vette a puskáját, bőrtáskájából csillogó vékony láncot szedett elő, és mikor Tóderik odaért elébe, ráförmedt kurtán. — Add a kezeidet. — Hán? — A kezeidet! — ordított a csendőr. — Minek az? A csendőr áttette a láncot a balkezébe, s szó helyett jobb öklével úgy vágta arcba az átalvetős embert, hogy beleesett az utszéli hóba. A következő pillanatban már a hátán térdelt, karjait gorombán hátracsavarta, s csuklóira tette a láncot. Aztán belerúgott. — Hé! Lábra! Tóderik lassan föltápászkodott. Nem nyögött, nem is morgott. Csak amikor lábon állt már, akkor fordult szembe a csendőrrel. Sötéten nézett reá. — Mi bajod velem? He? —- Előre! Gyerünk! Tóderik a hóba esett atalvetőre nézett. — Az is ott van — mondotta lassan. A csendőr káromkodott valamit, fölemelte az átalvetőt, és a megláncolt ember vállára dobta. Az átalvető zuppanva csúszott le a földre. A csendőr morgott valamit, és újra föltette. Újra lecsúszott. — így nem lehet vinni — mondotta Tóderik nyugodtan. A csendőr körülnézett, és meglátott az egyik ház ajtajában egy kiváncsi asszonyt. — Gyere ide! — intett neki szigorúan. Az asszony futva jött. — Vidd be a házba, és őrizd meg, ami benne van — adta át neki a csendőr az átalvetőt — ezé az emberé. Majd érte jön valaki. Az asszony alázatosan bólintott, és sietve vitte az átalvetőt, nehogy több baja legyen a szigorú törvénnyel. Gyerünk! — mordult a csendőr Tóderikre. De az még mindig nem mozdult. Ott állt sötéten, komoran, hátrakötött kezekkel, borzas haja a homlokába hullott,-— A sapka és a bot — mondta. A csendőr dörmögött, előtúrta a sapkát a hóból, és az ember fejébe nyomta. — A bot — mondotta az konokul. A csendőr fölszedte a botot is. — Ez véres, te! Tóderik megvonta a vállait. — Földre dobott, megütöttem. A csendőr nézte a botot, egy pillanatig arra gondolt, hogy eldobja, de aztán eszébe jutott, hogy bűnjel. — Gyerünk most már — mondotta szigorúan, és a falu felé intett. Elindultak. Elől ment Tóderik, cammogva, hátrakötött kezekkel, mögötte a csendőr, puskásán, szuronyosan, szigorúan, kezében a fényesre fogdosott nagy havasi bottal. Mikor a korcsma elé értek, éppen indult az örmény egylo-HEGEDÜS JÁNOS VERSEIBŐL Kő Bárcsak, bárcsak máilanék földj dé. Virágot teremnék örökké . . . Sírfelirat (Egy Névtelen Szabadságharcos Emlékére, 1956 október) A szive tűz volt, És lelke lángolt.. . A szivét Föld fogadta, Áldott, -S a lelke tüzmagasba Szállott! November Üvölt egy kandúr; "Zord, Hidegbe — átmenő Unalmasak az esték! Lennék csak én a Hold. Az égen közlekednék!" S a Hold a háztető. — Csörgőkígyó Izeg-zizeg, csörög. Siklót eszik Ebédre. .. Egyszer már ki eszik Csörgőkígyót Cserébe? Egérpanasz |aj, hogy az Isten Mindig olyan kezébe Adja a hatalmat, ■Ci lelke mélyén tmugyis gonosz . ". . 7 Nézd meg a macskát: Gerincroppantó rut fogak. Nesztelen talpak, S álltok modornak Csúfos összetétele! A patkány Egy patkány szónokolt A pince mélyiben; — "Az Ur csak mérget, Csapdát álli t Szünettelel Tengődne ö csak igy E patkányételen, — Legyünk már egyszer Mi Urak, S a patkány? — Ö legyen!” 29
