Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Balogh Ádám nótája Török bársony süvegem. Most élem gyöngyéletem. Balogh Ádám a nevem, Ha vitéz vagy, gyér velem! Fakó lovam, a Murza, Lajta vizét megússza, 3écs-alját ha nyargalja; Császár azt megsiratja . . . Császárt hogyha kinn kapom: Hacsérossit lecsapom Magát is megugratom, Becs várába futtatom. Zsendelyes hi. eszterhás . .. Ég a város, ég a ház, Nem is egy ház: háromszáz Mert a kuruc: ott taryáz. Vitéz! Hol a tarisznyád? Vedd elő a pogácsát; Zsendely pattog, hull a nád . . . Süthetünk ma szalonnát! Adsz ide a jó borom! Sándor Ferkó, sógorom Harcz után ha szomjazom: Az áldomást megiszom Jaj, országunk, — jószágunk, De főképen hát minmagunk Mint nyomorkodunk; Az idegen nemzetségnek Rabjai vagyunk. Jaj! naponként mind el fog \ unk Jót ne is várjunk, S kívánjunk; Nemzet van rajtunk. Jaj, meg kell halnunk! Nagy ellenség közt vagyunk. Kesergünk, sírunk. Mert kegyetlen embertelen Meg nem maradunk; Bizony méltán ezek miatt Országunknak — magunknak, Jaj minden maradékunknak Jaj mindazoknak, Kik e földön, nagy Ínségben így nyomorkodnak, Özvegyek panaszolkodnak, Árvák zokognak, S magoknak Siralommal ártatlanok Halált okoznak. Csak siránkoznak És fohászkodnak; Bánátink nem apadnak Mert hazánkból az Ínségek El nem távoznak. Rajtunk tenger — a fegyver: És igen ver; Mert a német köztünk hever, düо az inasoknak. De ült a kegyelmes báróné az asztal fej inéi, akár a kép.- Na, szalad bé a kulcsárné asszony, esik térdre a báróné előtt, úgy sir. Jaj, tessék szaladni, tessék szaladni, porig égünk, ide pusztulunk! Hát aztán? — kérdi a báróné — győztes urak a vendégeink, hozzátok az ételt! De már akkor gyütt a füst alá, de úgy, hogy látni is alig lehetett. S durr! — leszakadt a padláslépcső. Akkorát szólott, mint valami ágyú. De már erre föl- Ugráltak a magos tiszt urak, onnan az asztaltól. Mi az? Mi az? Mi van itt? — Semmi — mondotta a kegyelmes báróné — csak ég a ház fölöttünk. Ebédelünk nyugodtan urak, ha már itt vannak. — Hü, de szökdösni kezdtek erre a vendégek! Ég a ház! Ég a ház! Azt se tudták, hol szedjék össze kardjukat, sipkájukat. Ekkor aztán fölkelt az asztal fejitől a báróné is, és azt mondotta nekik: azt hittem, katonákat várok ebédre. De látom, hogy csak osztrákok jöttek. Aki fél, elfuthat.- így mondta. Na, mentek is azok. Úgy suvadtak lefele a lépcsőkön, mint a szél, nehogy megpörkölődjék a bajuszuk. De a báróné utolsónak ment le. Előbb leparancsolta az inasokat, szolgálókat, cselédeket, mindenkit. Amit még lehetett, kidobott az ablakon. De akkor már égett feje felett a padozat, égett hát. Mikor utolsónak lejött, le is szakadt mögötte a lépcső. — Hanem azokat a tiszt urakat senki sem látta többet a vidéken. Pedig nagy urak voltak, azt mondják. Grófok, hercegek. De persze, csak osztrákok. Gyű ne! Rántott egyet a gyeplőn, s a szán csikorogva ugrotta meg magát az utszéli göröngyökön. Hallgattak. A hideg s a sötétség ráborult a völgyre. A szél apró, kemény kis jégszemeket kezdett az arcukba verni. — Nem tud havazni a hidegtől. — Nem hát, essen belé a ... Disznajót is elhaladták már, mikor Mitru újra megszólalt. — Azt beszélik, fűrészt hozat a báró. Nagyot. Gőzzel járót. Vágni fogják az erdőt, nálunk is és deszkát csinálnak. Meg aztán valami vasút is lesz, vagy mi a fene. Már mérik a mérnökök a helyét, lent Vásárhelynél. A piacon beszélték. Tóderik csak morgott valamit. Arcukba vert a szél és egyre sűrűbben hullott a dara. Most már Mitru is hallgatott. A szél belekapaszkodott az útba s kegyetlenül verte a hideget. Valahol Déda előtt jártak már, mikor hátul a széna között megszólalt a kislány.- Bágye Mitru! Melyik volt a báró? Amelyik elől ült, vagy amelyik hátul? Aztán mégegyszer kérdezett valamit, de akkor már ott voltak a hegyek töviben. — Van-e nagyobb ur a bárónál? Mitru bácsi? — Nagyobb ... ? — Mitru eltűnődött, aztán akadozva dörmögte — talán ... a király ... ! Nagyra nőtt a hó. Derékig álltak benne az Urszu verőfényében a fiatal fenyők. Egy este csak megbámult a hideg, a lgvegő fáradt lett, az erdő lompos, minden olyan álmosan puhává változott, mint szokott ilyenkor: és aztán hullani kezdett a hó. Először csak nagy ritkás pelyhekben. Aztán mind sűrűbben. Estére már a kinyújtott kezét sem láthatta az ember a bolyhosan hulló fehérségben. Három napig havazott szakadatlan. Tóderik már jó előre elkészítette a nagy falapátot, és mikor a hó hullani kezdett, bevitte magával a házba. Reggel már alig bírta kifesziteni az ajtót. Combközépig ért a hó akkor. Serényen ösvényt lapátolt a ház körül s még egyet a fáig s egyet le a vízhez. A leány nyirfaseprüvel járt mögötte. De maga is látta, hogy nincs értelme semmi. Mire kereken söpörte a házat, már az elején ujjnyi bolyhos szőnyeg fehérlett megint. Erre nekitámasztotta a söp-22
