Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
A kis biró Harun al Rasid uralkodása idején élt Bagdadban egy Ali Kodsa nevű kereskedő. Egy szép napon elhatározta, hogy zarándokúira megy Mohammed, sírjához, mert hiszen ezt minden igazhitű muzulmánnak legalább egyszer életében meg kell tennie. Bezárta házát, eladta minden áruját, csak egy nagy fazekat töltött meg friss olajbogyóval, de a fazék aljára megmaradt vagyonát: ezer aranyát is elrejtette. Azt gondolta, hogy mikor visszajön, megint üzletet nyit, arra kell majd a pénz. A fazekat elvitte barátjához és kérte, hogy őrizze meg visszatértéig. A barát szívesen vállalta, biztatta, hogy vigye le maga a pincébe és helyezze oda, ahova akarja. Ali Kodsa zarándokutja hosszus évekig eltartott. Már mindenki azt hitte, hogy meghalt útközben. A barát egyszer azt mondja feleségének: — Nézd csak meg, hogv élvezhetők-e még Ali Kodsa olajbogyói? Ha elromlottak, dobjuk ki, minek tartogassuk? A bogyók azonban már régesrégen megromlottak, de mikor kiöntötték a fazékból, előbukkant az ezer arany. A jó barát, gondolva, hogy Ali Kodsa már úgyis meghalt, magához vette a pénzt. Mikor aztán Ali Kodsa egy szép napon mégis csak hazaérkezett, nyomban elment barátjához és kérte az olajbogyós fazekat, amelyet reábizott. A barát, mikor Ali Kodsa érkezésének hírét hallotta, hamar megtöltette a fazekat friss olajbogyóval. Most odaadta neki a pince kulcsát és azt mondta: — Eredj a pincébe, ott keresd a fazekat, ahova magad tetted! kolgassa Tajték, hadd simogassa Hullám, ő maga megsuttogott csudaszép Nádszál kisasszonnyal. Örvendett Ger, boldogok voltak lányai, jól érezte magát Szarvas isten! Bizony eszébe sem jutott az Égi mező. Végül is elfáradt az uszkálásban, elálmosodott a ringatástól, egyre csak visszavágyott Ata-Ten szérüs kertjébe. Elbúcsúzott hát Ger Ten házanépétől és neki rugaszkodott a nagy ugrásnak! Hej de akár hogy erőlködött, mindig visszaesett! Messze az ut földtől az égig! Pedig segítette Ger, segítette Vihar, magasba emelte Hullámot, hátha igy eléri az eget! De hiába! Mellereje elhagyta, hátereje elhagyta, nem bírt visszaszökkenni az égbe! Addig vergődött, addig erőlködött, hogy egészen felkavarta tenger fövényét és az iszapból szilárd földet, kerekded kerek szigetecskét köpült ki magának. No, ha kiköpülte, rá is szökkent menten. Ott állt, széles melle fújtatott a megerőltetéstől, karcsú lába reszketett a fáradságtól és felnézett az égre. Fenn a magasban Isten Ur követe szárnyalt és hozta az Ur izenetét: — Paradicsom a sziget, amit kiköpültél és, ha majd elérkezik az emberlakta Világ ideje, te vezeted a jókat, mé1 tókat sötétségből világosságba, régi hazából uj hazába - büntelenek paradicsomába, halálból az életbe! Lehajtotta fejét a szentállat és kicsordult könnye, siratta égi hazáját. Idő Anyó látta és kiengedte Szél urfit. Nem kellett biztatás Szélnek, szívesen látogatott le a földre! Végig simogatta egypárszor föld ujdonat uj füpalástját, aztán tova bokázott, hogy földszagtól, füillattól terhes csókját elvigye Hullámnak. Csak felkapta fejét Szarvas isten! Táguló orrcimpákkaí beleszagolt a levegőbe. No, ha beleszagolt nem is nyugodott addig, mig csak meg nem kóstolta a fű izét? Egyszeriben éhes lett! Átszökkent hát a földre és Túr vár közelében legelészni kezdett. Csillagfünél jobb ize volt föld füvének, felhő szőnyegénél puhábban simult lába alá a föld barna háta. Ott legelészett hát Túr vára közelében és meglátta Földi. Ezüst testén még csillogott tenger csókja, arany szarvának minden ága-bogára világitó szövetneket csókolt a búcsúzó nap sugara. homlokán megpihent a felkelő Hold korongja: Szép volt, csudaszép volt a Csodaszarvas! És Földi megcsókolta gyémánt szemét! No ha megcsókolta, jól tette! Többé vissza az égi mezökre soha se vágyott. Hazája lett a föld, várta az emberlakta világot, hogy betölthesse hivatását. És szerette, csodálta égen, földön mindenki! Mert szép volt az istenállat, akár napsugára lángolt aranyszarván, akár holdvilága tündökölt ezüst szőrén. Szép volt, csudaszép volt a Csodaszarvas! IV GYERMEK SZÜLETETT NEKÜNK Nagyot ásított Túr, nyújtózott egyet és kinyitotta szemét. Ha nem tette volna akkor is tudná, hogy megkezdte égi útját Napisten, hiszen még félálmában hallotta Reggel vidám énekét. Felkönyökölt hát Túr fekhelyén és elnézte asszonyát, amint karikába gömbölyödve aludt mellette. Bezzeg Földi nem törődött Reggel dalával, aludt egésségesen tovább. Túr sem törődött már vele, mert szép volt Földi, csudaszép. Aranybarna arcára félkörárnyékot vetettek hoszszu szempillái, szög haja puha felhőként terült el vánkosán, holdivü csípői, kemény mellének rózsaszín halma felemelte 122
