Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
Wass Albert: Hóember-TAVAK KÖNYVE Kilencedik mese amelyik az emberről szól, akiről mindezideig igen-igen kevés szó esett. De szó lesz azért a tó madarairól, valamennyiről egyenként, sőt még Terólad is, mivelhogy ez az utolsó mese, amit tavakról mondok. Egyszer egy ember nagyon szomorú volt. Én nem tudom, mitől volt szomorú, bizonyára valami olyasmitől, amitől mi emberek rendesen szomorúak leszünk. Lehet, hogy éppen rossz volt a kisfia s az az ember azért volt szomorú akkor. Szóval egy ember nagyon szomorú volt. Járt-kelt a házban, az udvaron, az utcán, járt-kelt a maga nagy szomorúságával az emberek között, de senki sem tudta megvigasztalni és az ember sokáig-sokáig szomorú volt. S ahogy úgy járt-kelt magányosan, valamiképpen odatévedt a tó mellé. Esteledett éppen s a csend olvan nagy volt és olyan szép, hogy az ember csodálkozva megállt a tó partján és figyelni kezdett. Akkor ment le a nap s a tó a maga külön esti életét élte és az ember soha még olyant nem látott és soha még olyant nem hallott és csodálkozott módfelett a dolgokon, amiket látott és hallott. Egy nádirigó énekelni kezdett és messzebbről visszadalolt egy nádiposzáta és Csupafej, a kis jégmadár alacsonyan átrepült az ember feje fölött és az ember még soha olyan kék madarat nem látott addig. Szille éppen akkor adta meg a jelt és a nád mélyében elindult az a legcsöndesebbik szellő, ami van a világon és a nádas és a szúnyogok és a békák és a tücskök elkezdték zsongitó hangversenyüket és az ember, aki a parton állt, abban a percben elfelejtette minden szomorúságát. Nagyot és mélyet lélegzett, beszivta az este friss szagát s a feje és a szive mintha egyszerre megtisztult volna: nem érezte a szomorúságot többet. És akkor, mert okos és jó ember volt, olyan amilyen egy igazi ember kell legyen, kiállt a tó partjára s jó hangosan igy szólt: — Ide hallgasson mindenki, akit érdekel! Én, az ember, ígéretet teszek! Jó hangosan mondta, meg is hallotta minden madár és minden állat, ami azon az estén a tavon volt. És valamennyi figyelni kezdett, kivéve a vadrucát, aki egyáltalában nem értette meg. hogy miről van szó és tovább hápogott a maga családjával. És kivéve Szigonycsőrt, a búvárt, akit meg cseppet sem érdekelt, hogy mit akar mondani az ember. És Ravasz urat sem érdekelte a dolog. 6 azzal foglalkozott, hogy mikénpen közelítsen meg egy vadrucafiut. Az ember pedig beszélt a tó partján, jó hangosan, hogy mindenki hallhassa. — Ide figyeljetek, — mondotta — én. az ember, aki szomorú voltam és most már nem vagyok szomorú. ígéretet teszek nektek a magam és minden utánam következő igaz embrr nevében, how nem bántalak és nem zavarlak benneteket semmiféle játékaitokban. Ha ti ezzel szemben megígéritek, hogv valahányszor szomorú leszek, vagv bármelyik utánam következő ember szomorú lesz. megvigasztaljátok, mint ahowan most tettétek velem. Szólottám és az én szavam szerződés. Udvarunkon, ablak alatt álldogál egy fura alak: Hóból van a keze, lába fehér hóból a ruhája, hóból annak mindene, szénből csupán a szeme. Vessző seprő hóna alatt, feje búbján köcsög-kalap. Honnan jött, tán Alaszkáiból. vagy a déli sarki tájról, hol a jegesmedve él s télen, nyáron ur a tél? Uramfia, ki lehet? Mondjátok meg, gyerekek! „Sem a Péter, sem a Pál, egy hóember álldogál." Cézár kutya sunyit, lapul. Rá nem jönne, ki ez az ur. Mert hogy ur, az bizonyos Olyan kövér, totyakos. Tisztességgel megugatja. Meg se billen a kalapja a nagy urnák. Rá se néz. Hej, de bátor, de vitéz! Cézár most már tiszteli: Az csak sután áll a hóban. Nem hallgat az okos szóra. Nem eszik és nem beszél. Szegény Cézár, jaj, de fél! Szederfánkon ül a veréb. Ő ismeri meg lcgelébb: Könnye csordul, úgy nevet, s nevetik a gyerekek. ,,Ejnye, Cézár, hát nem (látod? Hóember ez a barátod! Ne félj tőle, nem harap! Elolvad, ha kisüt a nap." k * 113
