Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
É. Barát Kata: JÉZUSKA BUNDÁJA. Egy szép napon — délután volt éppen s a Nap sütötte az utakat boritó havat — szánkó állt meg a Szeli Gergelyék háza előtt. Sok-sok csengő volt a büszketartásu, szürke lovak nyakába kötve s olyan viddman csilingeltek, hogy ki kellett szaladni, megnézni; kit hozott a szánkó. Szaladt is Piroska, az öreg Szeli Gergely asszonylánya, magárakapott kendővel és kitárva az utcaajtót, örvendező kiáltásra fakadt. — Teremtőm! Ilyen örömet! Te vagy az, csakugyan, Tercsi néném? . . . Gyere, kerülj beljebb . .. Ki nem fogyott az örvendezésből, kérdésekből, mig kisegítette messzi városból jött vendéget a takarókból és körülölelgette régi, testvéri szeretettel. — Na köszönj hát keresztanyádnak — biztatta Piroska a kisfiát, de bizony Gergő sokkal jobban meg volt illetődve a vendég láttán, semhogy rögtön szólni tudott volna. Öreg Szeli Gergely is a lánya elé ment. roggyanó lépteivel és öröm suhant át barna arcán, mig idősebb lányát magához szorította. Gergő csak figyelt csillogó szemmel és Tercsi, hogy mégis szólásra bírja, megkérdezte tőle; — Mondd csak, te Gergő, mit szeretnél te legjobban? Nosza meqjött mindjárt a gyerek hangja, készenlétben volt a válasz: — Egy fehér csikót. . . egy fehérszőlő csikót szeretnék! — mondta lelkendezve, de hogy keresztanyja csodálkozását látta, megszeppent egy kicsit. Minek is kívánt ekkorát? Most nem kap semmit. De . . . mégis Keresztanya mosolyog! Vájjon mit hozott hát? Felpattant az utazókosár teteje, ni, alma! Meg . . . cukor! Az alján meg fehér papircsomag. — Fehér csikót ugyan nem hoztam, de talán ennek is fogsz örülni . . . Báránybundácska, fehérszőrü, selyemmel kibélelt, tán bizony az angyalok varrták, hogy ilyen finom, puha a tapintása? . . . Piroska száján kiszaladt egy kis örömsikoltás és öreg Szeli Gergelynek is fény villant a szemében. — Te . . . Tercsi . . . hát igazán Gergőnek hoztad? . . . — Annak én! Próbáljuk meg már, hogy illik rá. Illett bizony, mintha csak ráöntötték volna. Összecsapta benne a két karját Gergő és kacagott, csilingelő kacagással. Simogatta a kis bundát, mintha élő barika lett volna, arcát hozzászoritotta és este is alig akart elaludni nélküle. Pár nap múlva a vendég elköszönt tőlük, hazament. De a bundácskát ott hagyta, boldog kis gazdájának. * Együtt szoktak ők mindig templomba menni, öreg Szeli Gergely, meg a kis Gergő, egymás kezét fogva, egy elmulófélben lévő élet, meg egy alig kirügyezett. De azért jól megértik ők egymást. Az öreg, meg a gyerek. Legtöbbször Gergő az, aki kérdez, aki előtt még csudálatos nagyságában állt a világ és öreg Szeli Gergely felelget, aki már maga mögött hagyta a hosszú életutak Rá-rácsudálkozott Gergő a nagyapjára, amint az mély hangján énekelt a templomban és amint ott állt a fehér bundácskában, kezét összetéve, ő is elmondta a maga kis imádságait, amit együtt szoktak nagyapával imádkozni. Hogy aztán hazafelé ballagtak és elhaladtak a Krisztuskereszt előtt, csak nézett Gergő felfelé, a szomoruszemü, keresztreszegezett Krisztusra és mélyen elgondolkodott. — Nagyapám — szólalt meg kisvártatva, közelebbhuzódva görnyedthátu nagyapjához •— a Jézuska nem fázik ott, a kereszten? Olyan hideg van és le van vetkőzve szegény . . . olyan szomorúan néz . . . Öreg Szeli Gergely rádöbbent az unokájára. — No Iám — csudálkozott mi eszibe nem jut a gyereknek .. . hm. Szomorkásán megcsóválta a fejét és viszszanézett a keresztre. — Nem tudom én, kicsi fiam. Látod, nekünk eszünkbe se jut, hogy fázik-e a Krisztus ... csak a magunkéval törődünk. Tőle csak kérünk, mindig csak kérünk ... és Ö •ad nekünk. Elgondolkozva ballagtak tovább, az öreg Gergely, meg a kis Gergő, az botjával koppantgatva a letaposott havat, emez meg, az alig ember, egyik kezét nagyapja kérges 111
