Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
jolsz a kereszt előtt. Meghajolsz mélyen. (Mind közelebb kerül az asszonyhoz.) Egészen mélyen meghajolsz. És most hallgasd csak, mi kiált fel benned! ANNA (két kezével a torkát fogja megbüvölten mered a közeledő bicáncira. De még tud védekezni bűvölete ellen megrázza a fejét. Erőtlen, gyenge hangon, majdnem sírva): Nem, nem tudom! LEÓ: Hallgasd, minden erőddel figyeld, mit kiált ekkor a tömeg? Hallod, Anna Angela herceg asszony? Hallgasd csak! Előbb csak csipogva, mintha egy-két veréb kiáltozna a rengeteg embererdőbő1, azután eldördül és égig ver des a zugó kiáltás. (Térdet hajt az asszony előtt, de ugyanakkor kitárja felé karjait is.) így kiáltok én is hozzád Bizánc szavával: Bo.~ zilissza vagy! Bazilissza vagy, ó, bíbor dicsősége! Világ gyönyörűsége! Bizánc virága! Én bazilisszám! ANNA (behunyja a szemét és mintha álom lepte volna meg. Lassan a bizánci felé mozdul. Kezét a bizánci kinyújtott kezébe teszi): Kishitű voltam! LEÓ (kiáltva pattan fel és huzza magához az asszonyt): Herсед asszony, felébresztettelek! Bizánc győz! Ma éjszaka görög bort iszunk és görög győzelmi dalokat, énekelünk. ANNA (lehajol és felveszi Leó lantját). Jöjj! (Megfogja Leó kezét, kézenfogva vezeti be az ajtón. Az ajtó becsukódik). (Pillanatokig üres a szin. A fáklyák lassan kialusznak, már majdnem egészen sötét a tornác. Mint egy árnyék besuhan Athanáziusz é,s összefont kézzel megáll az ajtó előtt. Félrehajtott fővel hallgatózik. Az ajtó mögül lantpengetés hallatszik.) (Függöny.) (Vége az első felvonásnak.) — Folytatjuk — Szabó Lőrinc: A SZEM ÖRÖMEI Szerettem a szép, sima köveket, nyulak szőrét, a selymes füveket, jó agyagot, füzgaly fehér húsát, melyről úgy lejön a bőr, katicák piros hátát, fekete pettyeit, elnézni, a halak hogy kergetik egymást a vízben, hogy játszik a nap Az Ipoly tükrén s tükre alatt, fecskefü vérét, kutyatej tejét, vagy a napraforgók oroszlánfejét, a zizegő szalmavirágokat, a szomorú és szelíd lányokat, aranyzöld gyikok lüktető hasát, gőz fátylait, felhők habtorlaszát, s lepkéket, s nagyon a pókokat s csöves vagy napernyős hálóikat, s legjobban azokat a perceket, amikor nem tudtam, hogy mit teszek. Sik Sándor: CINEGE Kertünk bokrán cinege, cinege. Szobámba behallik éneke. Asztalom mellett olvasok, Asztalomon könyvek, hírlapok. Értelek, pajtás, cinege, cinege! Azt fütyörészed: „Minek e? Minek e? Tisztes a munkád, szereted, szereted, Az ágyad fejénél feszület, feszület, Nem elég ennyi? Mire több? Mire több' A többire hékám fütyülök, fütyülök!" Igazad van, pajtás, cinege, cinege, Egy fütty az ember élete. Egy pici fütty az életem, Elég az gondnak, hogy szép legyen! Elég az gondnak, hogy jó legyek Mindenkinek, amig lehetek Mire nekem bánnom, — igaz-e! — Bolond-e más, vagy gonosz-e? Ember öröme, panasza Úgyis az Úristen igaza. Feneketlen a világ feneke, Igaz-e, pajtás, cinege, cinege! Egy az igazság, kicsikém. Egy az okosság, tudom én, tudom én: Vagyok-c Isten gyereke. Mint te kicsi testvér, cinege, cinege. 35
