Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

kény volt és rövidesen elmondta élettörténetét és utjának célját.

Omárnak hivják és Elfi Bey unokaöccse. Mikor Elfi bey közeledni érezte halálát, elmondta Omárnak, hogy az apja hatalmas uralkodó és csak azért adta fiát nevelőbe a beyhez, mert a csillagjósok szerencsétlenséget jósoltak, ha otthon marad szülei palotájában. A csillagjóslás szerint csak huszonkét éves korában térhet haza. Addig nem is szabad tudnia, hogy kik a szülei. Elfi bey meghagyta, hogy a következő hónap negyedik napján, huszonkettedik születésnapján, menjen a hires Santa El-Serujah szoborhoz, ott emberek várják, adja át nekik tőrét ezekkel a szavakkal: — Én vagyok az, akit kerestek! — Ha azt felelik: — Dicsértessék a próféta, aki életben tartott! — akkor nyugodt lehet, hogy apjához vezetik.

Labakan szívből irigyelte utitársát, hogy igazi uralkodó fia és hogy szép élet vár reá. Egész nap'nem volt nyugta miatta. Mikor este betértek -egy fogadóba aludni, egész éjjel nem hunyta le a szemét, egyre nyugtalanabbul bámulta Omárt és egyre merészebb gondolatok forogtak fejében. Aztán határozott ! beoldotta a tőrt az alvó fiatalember övéről, lassan kiment, felült szép, gyors lovára, cserében otthagyva a maga gebéjét és útnak indult azzal a szándékkal, hogy megelőzi Omárt és a bey fiának mondja magát. Meg is jelent a megjelölt helyen, átadta a tőrt a meghatározott szavakkal az ott várakozó embereknek, akik egy ősz, öreg ember körül csoportosultak.

— Fiam! — kiáltotta az öreg ember és a fiatalember keblére borult. Labakan majd elolvadt a gyönyörűségtől és igazán királyfinak érezte magát de zavartalan öröme rövid ideig tartott, mert valaki messziről hadonászva, kiabálva ügetett

Folytatás a túloldalon

A nádimanók pedig szétszaladtak a nádasokba, szétszaladtak a vizeken és a partokon mindenütt és tanitani kezdték az állatokat.

A madarakat megtanították repülni, az állatokat szaladni s a halakat úszni. A rucát hápogni, a gémet halászni, a menyétet vadászni, a vizirózsát virágozni, a nádat nőni s a bibicet jajgatni.

Egyszóval mindenkit a maga munkájára, arra a munkára, amit attól kezdve mind a mai napig végez, megnézheted ma is, ha kiváncsi vagy.

Egyszóval igy keletkeztek a tavak s a népek, akik a tavakat lakják.

Sok ilyen tó volt, éppen annyi, mint ma. De ezek alatt a tavak alatt volt még egy másik nagy tó is, jól bent a föld alatt, úgyhogy nem lehetett látni és ma sem lehet belőle látni semmit, pedig egészen nagy és valóságos tó az, ha erősen gondolsz rá, már látni is fogod magadban. Ennek a tónak a partján lakott a Tókirály.

Szép palotája volt ott a Tókirálynak, tiszta gyöngyházból, a küszöbök és a kilincsek pedig valóságos gyöngyből. Rendes ajtói voltak annak a palotának és rendes ablakai és a tetején rendes kéménye, nem is egy, hanem ketttő és a kéményekből rendes füst szállt föl. Le is rajzolhatod egy darab papirra, hogy magad is lássad, milyen rendes palota volt az.

Ott lakott a Tókirály, aki minden királyok között a legöregebb és akinek hosszú hinárszakálla kilógott a palota ablakán (ezt jól teszed, ha odarajzolod), belelógott a nagy kékvizü tóba és szétterülve a vizen, átért egészen a szemben lévő partig. Ebben a szakállban bújtak el a kicsi ezüst halak és a kicsi aranyhalak.minden olyan alkalomkor, amikor egy nagyobb hal megkergette őket.

Volt a Tókirálynak egy szépséges szép kicsi leánya is, akinek Szille volt a neve és aki tündér volt természetesen, mint ahogyan az ilyenféle királyleányoknál rendesen lenni szokot.. Szille is ott lakott abban a palotában és egyáltalán nem volt boldog, mert mindig egyedül volt és nem volt senki, akivel játszhatott volna.

Édes jó apám, — mondta egyszer a hosszú szakállu Tókirálynak — engedd meg, hogy felmenjek a tavakra játszani.

Tókirály megrázta a fejét, hogy hosszú hinárszakállának valamennyi szála megmozdult belé és a kicsi ezüst halak és a kies aranyhalak mind megijedtek etttől és azt felelte:

— Én bizony nem engedem meg. hogv olyan messze menjél, mert kicsi vagy és eltévedsz ott kint a tavakban.

És még abban a percben megtiltotta a halaknak, hogy megmutassák Sziliének az utat. amely a tavakhoz vezet.

De Szille nem nyugodott meg. Ettől kezdve nem gondolt egyébre, csakhogy kijusson valamiképpen a tavakra.

Minden délután csónakázni ment. Úgy történt ez, hogy Szille kilépett a palota kapuján, hármat tapsolt és erre a nagy kék tó mélyéből felemelkedett ezer aranyhal és ezer ezüsthal és ezek fényes pókháló szálakon egy picike kis kagylóhéiat vonttattak és abba a kagvlóhéiba ült bele Szille Mikor pedig benne ült már és uira tapsolt hármat, akkor megindultak vele az ezüsthalak és az aranyhalak és kereken csőnakáztatták a földalatti nagy vizen.

Első délután összetalálkozott a csukával és megkérdezte

tőle:

— Mondd csak. jó csuka, hol lehet kijutni innen a tavakhoz?

Nem tudom — hazudta a csuka (és ez ugyebár nem volt szép tőle), azzal gyorsan megfordult és otthagyta Sziliét, mert eszébe jutott a Tókirály parancsa.

Második délután a ponttyal találkozott össze.- Mondd csak, jámbor ponty, — szólította meg Szille —

58