Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
lefogta mind a két kezemet, azzal Weiszet addig nyomtam neki az ajtó kilincsének, mig el kezdett nyögni, és elengedett. Akkor aztán megfogtam, kifordítottam a folyosó felé, aztán vállal teljes erőmből löktem rajta olyat, hogy kiesett a folyosóra és nekizuhant egyenesen — Sváb tanár urnák. Sváb tanár ur nagyon dühös lett. — Mi van itt? — ordított. — Tarny verengszig — hápogta Weisz — Ő a bizalmi és a szinházje...... — Úgy? — fordult hozzám Sváb tanár ur vésztjóslóan — hát te vagy a bizalmi! És vered a többieket! Nagyon lila volt az arca. Azt hittem, megüt. De nem ütött meg. Csak annyit mondott elmenőben: — No, majd rád fog kerülni a sor, ne félj! Most nem tudom, mi lesz, mert Sváb nagyon fog pikkelni rám, azt tudom. Pedig Isten látja a lelkemet, védekeznem kellett. Eger, május 2. Ellenforradalom van. Az iskolában kilenckor azt mondták, hogy a zavaros helyzetre való tekintettel, mindenki menjen haza. A tanítás egyelőre szünetel. Mindnyájan nagyon örültünk, mert mindnyájan nagyon izgatottak voltunk az ellenforradalom miatt. Bár egy kicsit szitált az eső, mégis elhatároztam, hogy megnézem milyen az ellenforradalom. Csak egy történelemkönyv volt nálam, puhatábláju, azt összegöngyöltem és beledugtam a felöltőm zsebébe, azzal elindultam ellenforradalmat nézni. A Főutcán egymásnak újságolták az emberek: — Megbukott a proletárdiktatúra! Vöröskatonát tényleg nem lehett látni egyet sem, csak izgatott civilek futkostak az utcán. Valaki sietve jött az állomás felől. — A Rossztemplom-kaszárnyában még vöröskatonák vannak. — Le kell őket szerelni! Gyerünk a Rossztemplom kaszárnyához! Elindultak vagy húszán. Engem izgatott a dolog és velük mentem én is. A kaszárnyakapuban csakugyan ott posztolt egy fegyveres vöröskatona. Egyenesen odamentünk. Valaki rárivallt az őrre: — Maga még nem tudja, hogy megbukott a proletárdiktatúra? Az őr meghökkenve nézett ránk. Az egyik ur odalépett hozzá. — Azonnal adja át a fegyverét! A katona némi habozás után levette a válláról a puskát és odaadta. — Hányán vannak itt? — Vagy ötvenem vagyunk kérem —mondta szokatlanul csendes hangon. 98 — Hát menjen be és mondja meg a többieknek is, hogy öltözzenek át gyorsan civilbe és tűnjenek el, ha az életük kedves, mert jönnek a fehérek. A katona ijedten bement. Egy perc múlva kijött valami parancsnok-féle. — Kitől van parancsuk, hogy a legénységet leszereljék? — kérdezte. — Nekünk nincs parancsunk. Mi csak jóakaratulag figyelmeztetjük magukat. A parancsnok tétovázott. Láthatólag nem tudta mitévő legyen. A civilek tömege szaporodott a kapu előtt. Végülis bement. Néhány perc múlva kezdtek kifelé szállingózni fegyvertelenül a katonák. Nyiszlett, bizonytalan, rókaképü alakok. — Ezek katonák? — nézett valaki egv ilyen csoport után. — Honnan verődtek ezek össze?...... Az egymásután kijövőket utálkozva nézegette a folyton szaporodó tömeg, amely sürü gyűrűt képezett a kapu körül. — Jó lesz sietni elvtársak! — biztatták őket. — Aztán jól elbújjanak valahol — tóditották mások. Azokat nem nagyon kellett biztatni, igyekeztek kámforrá válni. Mire a spektákulumnak vége lett, valaki uj hirt hozott: — Az állomáson puskákat osztogatnak. Egy csoport mindjárt elindult az állomásra. Én is. VIII. Alig telt el negyven nap a kommunisták uralomrajutása óta, s máris kiütközött minden betegség, ami a március 21-i kommunista államcsíny születési hibájának következménye volt. Ez a születési hiba az volt, hogy a kommunizmust nem a magyar nép akarta, hanem csak egy aránylag kicsi budapesti csőcselék. Hiába zárkozott fel a kommunisták mellé a szociáldemokrata testvérpárt, meg annak szakszervezetei, a proletárdiktatúra tömegereje jelentéktelennek bizonyult az értelmiség elutasításával és a parasztság tartózkodásával szemben. Az általános szabotázson kívül egyre gyakrabban ütötték fel fejüket az antibolsevista felkelések gyeptüzei hol itt, hol ott, az ország legkülönbözőbb pontjain, amelyeket az egyre fokozódó és egyre kegyetlenebbé váló terror minden esetben vérbefojtott ugyan, de ez csak tüneti kezelés volt, az alapbaj megmaradt s ezt nem lehetett orvosolni: a magyaroknak nem kellett a kommunizmus. Május elsejét még cifra pompával ülte meg a kommun, az általános utálat azonban
