Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Móra Ferenc: ÖT PÓKNAK HÁNY LÁBÁRÓL. Ez a történet csak akkor kedves, ha annak a szavaival mondom el, akitől hallottam. Adom, ahogy kaptam, se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle. — Ha én most azt kérdezném tőled — kezdte a barátom, — hogy öt póknak hány lába van, te azt gondolnád, hogy valami figurásat kérdeztem. Olyasmit, mint az a találós mese, hogy „ipádnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van?“ Pedig én kérdésem halálosan komoly kérdés. Hiszen mindjárt meglátod, hogy ezen fordul meg a tekintélyem. Aki ebben segítségemre nincs, az maga is részes a tekintélylejáratás bűnében, mely oly szomorú — ismérve destruktiv korunknak. Tegnap délben ugyanis az történt, hogy amint savanyu ábrázatomat odatartottam a kisleányom elé, nem az életet melegítő, megédesítő gyermeki csók talál homlokomon, hanem ez az alattomos kérdés: — Apukám, hány lába van a póknak! — Mi közöd hozzá? — bujtattam tudatlanságomat ösztönösen apai tekintély hangjába. — Dicséretemre legyen mondva, a gyerek nincsen hozzászokva ehhez a hanghoz, azért virágszeme egyszerre könnybe borult. Pityeregve teszi elém a Számtankönyvét. — Tessék apukám. Ebben a kérdés. Megnézem a könyvet. Schultz Imre művelte az elemi második osztály számára és Kiinda Károly dolgozta át a szerző hátrahagyott jegyzetei szerint. Szép könyv nagyon, dominó-kockák is vannak belerajzolva. És csakugyan benne van az a kérdés is: — öt póknak hány lába van? — Ehe, ehhe, — vett erőt rajtam a köhögés, — aztán ez leckére van? — Dehogy, apuka, — mondta a gyerek fölényes mosollyal, — ezt csak vizsgaipéldának adta föl a tanító néni, mert azt mondta, ez nagyon könnyű. Most már mit mondjon ilyenkor a magamfajta ember, aki sohase működött politikai pályán, ennélfogva ügyefogyottan hazudik. Normális apa azt mondaná „ejnye, de nagy csacsi vagy te, kisleányom, hogy még ezt se tudod", — aztán mérgesen fölkapná az újságot és amögött törné az eszét, hogy hogy is áll a pókok lábával. De hát én nem lehetek normális apa, mert én pedagógusnak készültem valaha s a pedagógia eltörölhetetlen jegyet nyom az ember leikébe, mint a vörös bor a fehér abroszba. — Olvassuk meg, az a legegyszerűbb, — mondtam a gyereknek egy háborús államférfi határozottságával és ezzel billentettem fel családi szentélyünk európai egyensúlyát. — Mert persze, hogy legegyszerűbb volna megolvasni a pókok lábát, de hát ahhoz pókok is kellenek, legalább egy darab. De hát hol vegyünk pókot? — Istenem, hát adjon anyuka, hiszen azért gazdasszony. Nem bánjuk mink, ha akkorka lesz is, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók leyen. Anyuka olyan nagy mester, hogy előbbutóbb a fiastyukot is lehozza az égről a mi kedvünkért, — könnyebb is az, mint a piacon vásárolni de pókot ő sem tudott adni. — Honnan a pokolbul vegyek én polcot? — -nézett körül kétségbeesetten. — Svábbogár nem jó lesz? Felvilágosítottuk, hogy minket a svábbogár végtagviszonyai nem érdekelnek. Nekünk pók kell, mert az van előírva. — Talán kérhetnénk a házmesteréktől, — orientálódott a gyerek az uj lehetőségek felé. Vesztére tette, mert az anyja egyszerre olyan lett, mint a baziliszkus. Még csak az kellene, hogy pókot kérjünk kölcsön! .•— Egyszerre tele lenne vele a ház, hogy nekünk még pókunk sincsen! Hát hiszen nincs is no, akáhogy is cifrázzuk a dolgot. A pincétől a padlásig mindent fölhánytunk, papírkosarat fölforditottunk, kalapskutulyás polcra fölmásztunk, függönyrudakat levertünk, még a frakkomat is megmotoztuk: — egy fiapók se sehol. Hanem találtam a sifonér sarkában egy ici-pici kis skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése, az ördög találgassa, hogy milyen gyűrűt adtunk el belőle, mikor még volt mit eladni. — az bizonyos, hogy ezt az Isten is pókistálónak szánta. — Nézd-e, — tartottam oda a gyerek kisirt szeme elé, — ebben tartjuk a pókunkat ha lesz! — Nem ér az semmit, — eredt el a könynye megint szegénykémnek. — Nem lesz már minekünk pókunk ebben az életben. Soha meg nem tudhassuk, hogy öt póknak hány lába van. Pe már erre magamon is erőt vett a keserűség s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha vissza nem tart az a meggondolás, hogy ki győz meg engem cipővel? — Megállj, gyermekem, — vettem erőt magamon, — majd mindjárt kéritek és okos embert, aki megmondja, hány lába van a póknak. Azt én is fölérem ésszel, hogy erre való a lexikon, meg is van nekem a Révai a Mons-Otto kötetig, de már annyi pénzem nekem nem lesz az életben, amennyibe a 73
