Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

nyárig, mely igen kellemetes kísérőjéül vált a zsíros húsféleségeknek. Közben a könnyű mihályfalvai borokat öntötték a kupákba és senkinek nem volt kedve szót kezdeni hogy a sok nagyszerű­ség izét el ne veszítsék. Egyedül Janku tartózkodott szokásától eltérően és Erzsébet asszony rögvest meg­állapította, hogy Annuska fenejó kosztra foghatta ifjú férjét, mert csak úgy rengett a hustömeg rajta. Mikor aztán a ravaszul ízesített sós es cukros sütemények következtek, a borokat is változtatták. Először bihari tüzes musko­tályt, majd pedig tokaji szárazát nyeltek nagy szomjúsággal melynek folytán vendég és gazda szeme is csillogni kezdett és a hangjuk is megjött. Gori basa, hogy ujjait lemosta, nagyot hörpintett az ezüstserlegből: — Erre csak mozogni lehet, mert együl­­tében leteremti az embert — szólt mosolyog­va és ez egyúttal bók is volt a gazdaasszony részére. Janku éppen teleöntötte kupáját és azt a szájához készült venni, mikor Gori basa szeme megvillant. — Megállj bán — szólt hirtelen. — Tu­dod-e, hogy a kard ügyessége hozza a győzelmet? — Meglehet, ha erő is vagyon hozzá — válaszolt nevetve Janku. Gori basa kihúzta finompengéju hajlított jatagánját és emigyen szólt. — Tegyünk próbát a kard ügyességére. Te bán öntsd szemem közé a kupa borod s ha arcomat egy cseppje is érinti, akkor mél­tatlan vagyok basai méltóságomra . . . Kardját arca elé emelte és úgy pörgette, mint a motolla. — Öntsd hát, bán! — mosolygott a sze­me sarkában. Janku nem kérette magát, hanem a teli kupájából egy lottyintásra öntötte a félli­ternyi nemes nedűt egyenest a basa arcába. A kard azonban szétseperte a bort, úgy hogy gazdája arcára egy csepp sem érhetett, ami csodálatosnak tűnt, de csodálatos is volt valójában, mert az emberi kar ügyes­sége és gyorsasága megbirkózott a szétte­rült folyadék hézagtalan csapásával. János ur vidám arca elkomolyodott és Janku csak egyre vizsgálgatta a basa arcát. Hiába, mert oda egy cseppnyi bor sem esett. Janku pillantása ráveíődött az emberma­­gasságnyi bronzvázára, melyet Szilágyi Mi­hály a helyszínen veretett formába, mint­hogy fogásánál fogva képtelenség lett vol­na ideszállitani. Janku arca elvörösödött, mint mindig le­génykorában, ha próbatétel előtt állott. —A kard ügyessége megszéditi az ellent. de győzedelmeskedni csak a kar erejével lehet. Valamennyien meghökkentek, mikor ne­­kiállott a vázának. Az lehetett vagy húsz véka sulynyi, vagyishogy egy jól fejlett tinó kevesebbet nyomott. Két hatalmas karjával megragadta és fe­szültek a vasizmok. Pompás látvány volt, ahogyan a háziszőttes ingmellény szorította, irányította az izmokat, hogy azok végső erőfeszítéssel először megmozgassák a ha­talmas vázát, majd lassan, óvatosan mege­meljék és egy lépéssel odébb lassan ismét talpára helyezzék. Gori basa elsápadt. Gyorsan kiszámította, hogy ezt harmadmagával sem tudná meg­tenni, pediglen nem éppen a leggyengébb vitézek közzé sorolták az ottomán biroda­lomban. Janku fújtatott a hatalmas erőfeszítéstől és kupáját kereste. János ur ismét mosolygott és Erzsébet asszonynak izgalomtól piros arcát nézte. Gori basa is észrevette ezt a pillantást és nem lett volna világot járt, ha ki nem tolak­szik a száján a kihívás . . . — És te vajda, miként becsülöd az ügyes­séget és az erőt. Nem hinném, hogy akad még ember, ki e vázát arrébb tegye? Saját művészetéről udvariasságból nem emlékezett meg. János ur elkomolyodva állott fel. — Én az ügyességet csak erővel páro­­sultan becsülöm — szólt nyugodtan, aztán a váza mellé állott és hatalmas erőfeszítés­sel maga felé döntötte. Hogy a váza a talpa élére került, mindjárt mozgékonyabbá vált. Csupán vezetni kellett és az gurult körbe­­karikába a teremben. Gori basa szeme elsötétült, Janku meg akkora nevetésre fakadt, hogy csak úgy belepottyant egy erős karszékbe, mert más­milyen nem igen bírta volna ki. Végül is János ur helyére zöttyentette a hatalmas jószágot és most már nevetett min­denki, jómaga is, de legfőképpen íErzsébet asszony, kinek szeméből a féltő bámulat su­gárzott. f Gori basa nevetett ugyan, de sóvárogta a diadalt. Akkor csillant fel a szeme, mikor Erzsébet asszony incselkedve szólott: — Harci keménységben igy tanúbizony­ságot tettek, jól látom, ámde ez nem elég­séges az idvességhez. Merthogy az asszo­nyok körüli széptevés, ugyanannyi mérték­kel vagyon a históriákban, mint a tüleked'ési bátorság. Lám csak vitézek, ki bírja jobban és szebben szerelmetességét megvallani. János ur szeme kissé megszükült, de a mo­soly ottmaradt az arcán. Gori basa ez újabb tornában mély meg­hajlással közeledett Erzsébet asszonyhoz. 67

Next

/
Oldalképek
Tartalom