Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
A hiúságról. Legtöbbet és legkegyetlenebbül a hiúságtól szenvedtél? Mindig be akartad bizonyítani magad. Értelmed, szellemed, vagy más gyanusabb és nevetségesebb képességeid társas biztonságod, fellépésed, vagy az emberi dolgok ismeretében való jártasságod? forgolódtál a világi piacon s oly nevetséges voltál, mint a clown a cirkusz fűrészporos porondján, mikor utánozza az állatszeliditök és erömüvészek veszélyes mutatványait. S miért nem gondoltál soha arra, hogy a tetszés, melyet igy arathatsz, egy unatkozó, kaján és gyerekes tömeg alkalmi tetszése csak? Egyetlen pillanata a magánynak az önismeretnek, mikor legyőzted a hiúságot, többet adott neked is, az emberi világnak is, mint minden mutatvány, mellyel a világ előtt illegeted magad. Egyetlen mozdulata az alázatnak nagyobb hőstett, mint minden mohó produkció, melyet az emberek megtapsolnak. Gondolj erre, mig nem késő! Márai Sándor. 44444V4X44V4XW444W Petőfi Sándor: FÜSTBE MENT TERV. Egész utón — hazafelé — Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringata, A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat, Mig állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt. S a kis szobába toppanék..., Röpült felém anyám... S én csüggtem ajkán... szótia(nul... Mint a gyümölcs a fán. sűrű fenyvesekkel borított hegylábak. Aztán a gerinc kiszélesedett, ellaposodott. Bükkfaszálasban haladt a nyáj előre, nagy hatalmas fák alatt, melyeknek törzsét három ember se foghatná körül. Nemsokára ritkulni kezdtek a fák. Napfényes zöld világosság jött szembe velük és egyszerre csak kitárult a funtineli tisztás. Nagy széles füves térség a hegyek laposán. Körülötte évszázados bükkfák. És a fák feje fölött messzire elláthat a szem, föl a Pietroszig, amerre a pláj vonul tovább, a Kelemenig, át a görgényi hegyekre. Árszintya megállt a tisztáson. Egy pillanatra a juhok is megálltak mögötte, aztán mohón szétoszlottak a fűre. Szép fü volt odafönt, az öregember megelégedetten nézte. A két öregebbik pakurár előre jött a málhás lovakkal és megindultak hármasban a karám felé. A két fiatalabbik a juhokkal maradt. Ahol a tisztás alsó csücske az Ilva vize felé aláhajlott, ott volt a karám. Keményen lecölöpözött, régi karám volt az, közte bujazöld a fü a sok juhganétól. Mellette a sajtkészitő kaliba és az alvó-szin, a maga alacsony félfödelével. S a karám alatt, alig száz lépésre onnan ott csörgött a tiszta, bővizű funtineli forrás és csillogtatta vizét hat hosszú vályún keresztül, kis vidám csörgőt képezve mindenütt, ahol az egyik vályú véget ért s kezdetét vette az alatta levő. A csorgok alatt patakká gyűlt a viz és halk duruzsolással eltűnt az ilvai fenyvesek sötétjében. Árszintya s a két pakurár oda mentek a karámhoz. Először is levették a lovak hátáról a terhet. A fanyergekre szerelt üstöt,csebreket, vödröket és egyéb sajthoz való szerszámokat. Aztán a bundákat, az átalvetőket, málélisztet és sok mindenfélét. A lovakat kieresztették a fűre legelni. Aztán bementek a kalibába, hogy elrendezzenek mindent, ahogy kell. Öreg Árszintya tette rá lábát elsőnek a küszöbre. — Isten segíts — mormolta el a mondást, ősi szokás szerint, aztán megállt az ajtóban és körülnézett. Ott volt az asztal, a pad, a polcok is megvoltak, semmi sem hiányzott. De valami mégis megakasztotta a szemét. A sarokban friss volt a fekhely. A fenyőbojtok rajta még alig fonnyadtak meg. Valaki nem régen lakott ott, a kalibában. Nemcsak betért egy éjszakára, ahogy az szokás. Lakott. Több napon át. És mielőtt elment, még kiseperte a szemetet és a seprüt odatámasztotta a falhoz. Uj nyirfaseprü, nem régen készült. — Van valami? — kérdezte az egyik pakurár és föllépett az öreg mögé, a küszöbre. Az öreg nem szólt semmit, csak odamutatott a fekhelyre. — Valaki aludt itt — mondotta a pakurár, miután benézett. — Nem — csóválta meg a fejét öreg Árszintya — nem. Valaki lakott itt. Nem törődhettek többet a dologgal. El kellett rendezni mindent és fejéshez terelni a juhokat. Volt dolog bőven. Később az egyik pakurár meglátott lent a csörgő mellett valami fehéret. Egy nagy darab, beszegett, durva házivászon volt, olyasmi, amit törülköző kendőnek használ a havasi ember. Úgy hevert ott a csörgő mellett, a füvön, mintha szárítani terítette volna ki valaki. Nem értek rá beszélni róla. El kellett végezni a fejést, aztán újra kihajtani az állatokat, megigazítani ezt-azt a karám körül, egy-egy düledező oszlopot kicserélni, volt dolog sok. Csak amikor már este lett és mindennel elkészültek és ott hevertek bundáikon a tűz körül, kezdte el az egyik pakurár. A legfiatalabb, egy Torna nevű. — Ki a fene tanyázhatott itt? Mi? 46
