Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Sajó Sándor: HŐS DIÁKOK. A háborús nagy iskolában, Halálos harcok mámorában, Klió, mint szigorú vigyázó Csak néz és mindent feljegyez; Kit ide irt fel: mind hiányzó S halnitudásban mind jeles. Nevüktől ég a büszke márvány És szól: reám csak vérek árán És csak arannyal szabad Írni S aki olvassa, annak — szabad sírni Óh, sok-sok könnyet sírjatok: Naqy gyász van itt és sok halott.... Akiknek van még magyar könnye, Ki nem fásult még bus közönyre: Mikor szemébe könny szivárog, Illesse váddal a világot, Miért ontott annyi drága vért, — De gyászra gyulva, bubán égve Kérdőn hiába néz az égre, — Az meg nem mondja, mért...... Én már tudom...... Én jártam már a golgotás utón, És tudom magyar végzetünket: Bennünket Isten balja büntet. De tudom azt is: jobbja véd; Sorsunkat Isten gyászba vonja, És fájdalomból szövi-fonja A nemzet életét. Nagy sirásó a magyar élet És sok vért szomjaz szakadatlan, És temetők porából éled, És holtakból lesz halhatatlan...... így haltak ők is, hős diákok, Vihartól tépett, elgázolt virágok; A föld porából égre nőttek, A magasságban kell keresni őket, És — fölfelé kell nézni rájuk!...... Sejtelmes, csöndes éjtszakákon Mikor az alvó némaságon A végtelenből száll az égre A magyar bánat halk zenéje: Beszélnek hozzánk fönt a csillagok.. Én látom, hallom, értem őket, Kik hamvaikból égre nőttek, S mig lelkem rajtul;: andaloq: A sápadt égrül s bús szivemből Egy koldus ország lelke' zendül És bűneinkért vezekelve És vádlón, s mégis esdekelve, A nagy magyar seb igy sajog: Testvérek, magyarok! Hazáért halni szép halál, De nektek, óh jaj, nincs hazátok, E föld még megváltásra vár, ■— S ti, Isten' tüdjá, mire vártok!...... Úgy sújtott Isten balja ránk, Hogy se országunk, se hazánk, Hiába haltak hős diákok. Haláluk meddő áldozat, És dicsőségük: szenvedés S a mi életünk: kárhozat. S az elömlött vér — mind kevés!...... Ha lesznek újra férfiak S teremnek újra hős diákok, Ha bosszúnk forrva fölriad. És vérrel írunk uj világot, — Ha innen magyar katonák Úgy zugnak majd a gáton át. Hogy ősföldünk e bus darabja Nem zsebrákok gyáva rabja: Csak akkor lesz itt igaz ünnep, Föltámadása nemzetünknek, És megdicsőül minden hősi halott; S mig hálát zengünk majd az Urnák, Az égen büszkébb fényre gyulnak A sápadt magyar csillagok; Szemünkre tisztább könny szivárog, így fogunk, büszkén nézni rájuk, Szivünkben dallal, diadallal: Dicsőség nektek, hős diákok! ELÁRUL... A HANGUNK. Ki hitte volna, hogy hangunk elárulja korunkat, kiérződik belőle, nagynövésüek. vagy kicsik vagyunk-e, kövérek-e, avagy soványok, természetünk zárkozott-e, vagy pedig nyílt. Meglepő, mily sok esetben következtethetünk egy ismeretlen ember hangjából még a foglalkozására is. A bécsi egyetem pszichológiai tanszéke érdekes kísérletet végzett e téren. Kilenc kiszemelt áldozat, mind különböző foglalkozási ágakból, erősen eltérő korral sugározta hangját a rádión keresztül. A hallgatók közt a kérdőíveket már előzőleg kiosztották. Nem volt más feladatuk, mint fülüket jól kinyitni, és aztán feleleteiket az egyetemre beküldeni. A kilenc személy közt volt egy huszonhét esztendős gépirónő, egy negyvennyolc éves tanár, egy ötvenhárom éves szállodás, egy ötvennyolc éves miniszter, egy harminckilenc esztendős tanító, negyvehhat éves fizikus, harminc éves gépkocsivezető és két gyerek: egy tizenkétesztendős fiúcska és egy tizennégyéves fruska. Kétezerhétszáz "hallgató küldte be válaszait. Meglepő volt a pontos ítéletek magas százaléka. A kort majdnem mind eltalálták, így pl. a 27 éves gépirónőt általában huszonhatnak gondolták, ugyanígy fiatalították meg egy esztendővel csak a tanítót is, és a kisfiú koránál is csak kettővel tévedtek a legtöbben. • ' * Kevésbbé közelítették meg azok évei számát, kik "már túl voltak a negyvenötön. Úgy látszik, negyvenedik életévünkig, akár 39
