Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
ta kézzel s pillanat alatt megsüti földbe szúrt kicsi akasztófa-nyárson. Szedhetne gombát, áfonyát, málnát, vagy kövei vadgalambot hajíthatna magának az ágról, de ma tejre vágyik. Alig hajitásnyira legelnek a tehenek, a pásztorok bokor hüsében szundítanak, a kutyát valahol a szakadékon túl, a másik erdőben kódorógnak. Ritkajó alkalom. A cigány vigyorog és elsurran a fák közt. A kiszemelt állat, nagy bámész. piros tehén — együgyüen bámul a cigányra. Hatalmas, zsíros tőgye szétfeszítette lábait, emlöbimbói végén csillog a tej. — Me! Merne! — hizeleg a cigány. A tehén megrázza a szarvait, de nem menekül el. Fene tudja, mit csinált, mit mondott az állatnak, de olyan nyugodtan, bizalommal várja be a tekergő cigányt, mintha ö volna a gazdája. Kiváncsi vagyok, hogy mibe feji meg, hiszen semmi edénye nincs. Csak nem a zsíros mocskos sapkájába! A cigány azonban a tehén nyaka alá nyúl és elfogja a rajta lógó nagy kolomp nyelvét, hogy ne verjen jelt. Másik kezével fürgén leoldja. Még egyszer körülfürkész és bebuvik a tehén alá. Már suhog is a harangba a tej és percek múlva fehér habja ráfoszlik a cigány barna kezenyelére. Olyan izes, meleg, szép a tej, hogy magam is megkívánom. A cigány száját a habba túrva issza, issza. Kicsit vasizü a harangtól, de annál jobb. Kétszer, háromszor újra feji a tehenet és addig iszik, mig gömbölyű, csokoládés hasa kifordul a gatya korcából. Végül a tehén farkával kitörli a kolompot, hogy a rászáradt tej el ne árulja és újra visszafüzi a tehén nyakára. Jókedvűen felvihog, mert arra gondol, hogy holnap a pásztor, mikor a gazda vasvillával fenyegeti, mennyre-földre esküdözni fog, hogy saját szemeivel látta, mikor egy tizöles rézkigyó felkandarodott a fűből és kiszopta a tejet. El is hiszik neki. — No megállj, gazember! — háborít fel engem is a tejlopás. Tudhattam volna, hogy rosszban sántikál. Semmirevaló tolvaj, tekergő! — Egy szeg sem jó bennük. A cigány azonban nem törődik vele. hogy mit gondolok róla. Kényelmesen, jollakottan leballag a szakadék széléhez és elnyujtózik a fü között az árnyékban, hadd játszódjék szemeivel az álom. Magam is kényelembe helyezkedem egy öreg bükkfa alatt s falatozom, de alig nyitom ki a bicskámot, hát hallom, hogy a szakadékon túl a pásztorkutyák éktelen hajtásba kezdenek. Valami nagyobb vad van előttük, ahogy a csaholásukbol hallom. Három oldalról szorítják neki a szakadéknak. Az ilyen kuvasz addig abba nem hagyja, mig meg nem botlik saját kilógó nyelvében. Ijedt, rémült böffentés hallszik. Tehát öz van előttük. A vadász-szenvedély elfog s izgatottan lesem, hogy mi lesz. Egyszerre a kutyák hangja eltompul, mintha üres hordóba ugatnának bele. — Ahá! — belekerültek a mély útba. Akkor pedig vége az őznek. Ismerem a helyet. Kétfelöl meredek part-elöl a mély, széles a szakadék. Izgalmamban észre sem veszem, hogy a cigány is felgörbül a fü közül és rámered a szakadék peremére. Időm nincs felkiáltani, olyan gyorsan bukkan fel az öz. Hirtelen megtorpan iszonyodva hátrál, de az izzadt kutyák a nyomában. Nincs más választása, le kell ugrania! Mégegyszer felsikolt és kétségbeesett ugrással — beleveti magát a szakadékba! Önkéntelenül keresztet vetek, olyan megrendítő volt ez a halálugrás, olyan gyorsan átvillant rajtam a szegény állatka rettegése, kétségbeesése, utolsó borzongása. Mintha a szivem verése is pillanatra megállóit volna. •— Vége szegénykének! — suttogtam leverten s most még jobban gyűlöltem a vad cigányt, ki mohón fut oda a szakadékhoz. Még a tetüje is táncol örömében, hogy ilyen könnyű zsákmányhoz jutott. Majdnem belelövök első felindulásomban, de hallom, hogy az öz hirtelen sírni kezd a szakadék mélyén. Öröm fut át rajtam és megindulok, hogy lássam, mi van és hasrafekve kúszom ki a mélység fölé egy kiálló szirt darabon. Megkönnyebülök. Szerencséje volt a drága kicsi őznek. Egy vihardöntött hatalmas fa ágai felfogták, de ott függ tehetetlenül a mélység fölött. Mégis jobb lesz, ha levölöm. Úgyis ott fog pusztulni étlen-szomjan. Mit kínlódjék szegényke! De mit akar az istenkisértö, bolond cigány, hogy lemászik a meredeken!-? — Hé! — akarom kiáltani, de már késő. A cigány már ott lóg ég és föld között egy kimosott fagyükéren. Még a lélegzetemet is visszatartom, nehogy megrezzenjen és elveszítse az egyensúlyt. Segíteni nem tudok rajta, csak nézem és együtt kínlódom a szakadék fölött küzdő emberrel. Engem is éppen úgy kiver a verejték, mint öt, éppen úgy érzem az izmaim lankadását, épen úgy szédít, szív magához a mélység, mint öt. Nem bírhatja sokáig. Máris olyan sápadt, színtelen az arca, mint a füst a téli hidegben. Ide hallom fütyülő lélegzetét és behunyom a szemem egy pillanatra, mikor egy-egy biztosabb ponton megpihen. Sorvasztóan hosszú az idő, füleim zugnak és meg vagyok győződve, hogy le 25
