Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
megyek, mert nevettek volna rajtam. Ahogy kimehettem a kapun, egyszerre nagy és merész vállalkozásnak tűnt fel az egész. Igaz, hogy a házat ismertem jól, ahova menendő voltam s igen a kedves szülőket és a szép leányt is, de gyermekkorom óta nem jártam soha náluk. Bizonyosan csodálkozó szemekkel fogadnak majd, gondoltam, vagy pedig megzavarja őket a nadrág, amely a lábszáramon harangoz. De ez még mind semmi volt ahhoz a gondolathoz képest, ha netalán a leány áldott állapotba kerülne ezen időtájban: mert akkor ezt egyenesen reám fogják s nemcsak a falut, hanem az egész vidéket bétöltik a hírrel. Ilyen gondolatok kínoztak egészen a kapuig. Ott azonban megbátorodtam egyszerre nagyon s úgy mentem bé, mintha hazamennék. Koppintottam illemtudón az ajtón s mosolyogba béléptem a jótágas szobába. — Aggyon az Isten jóestét! — köszöntem, mire Demény bácsi rögtön felállt egy kurtalábu székről s erős kézfogással üdvözölt, majd örömében a vállamra rette a másik kezét. — Aggyon az Isten, kedves ecsém, komámnak fia! — mondta szinte tüntetőleg, majd a vállán hátradobta a szót: — Kerítsetek egy széket, te! Serényen kerített is a leány és reám nézett csillogó kék szemeivel. Éppen ia háziasszonyt üdvözöltem akkor, de hamar túltettem magamat rajta s egy kicsit játékosan megszorítottam a leány meleg kezét. — Hát mikor aratunk, gyöngyvirág? — kérdeztem. — Maga nélkül nem is lesz meg — mondta kötekedő hangon. — A jövő héten már vághassuk es — szólott a gazda, jelezvén, hogy ebben a kérdésben ő az illetékes. Még öt legény volt ott, közöttük az én régi barátom. Keményen kezet ráztam azokkal is, majd a széket hátrább vittem az öreg mellé, hogy onnét mindent jól szemmeltarthassak. — Eljöttem, hogy egyről-másról elbeszélgessünk — mondtam. — A jó is lesz — fűzte az öreg — legalább megtudjuk, hogy miért nem jó a világ. Megnyugodtam, hogy ilyen jól és kedvesen keresztülestem az ismerkedés küszöbén. Az öröm könnyűvé és vidámmá tett egészen. Beszélgetni kezdtünk. Először csak az öreggel ketten, majd a legények is közénk ereszkedtek. Kédéseket tettek, hol a gazdasági, hol a politikai helyzetre vonatkozólag, hol a városi megélhetést illetőleg. Én azonban egy-két szóval elütöttem mindent. Inkább arra törekedtem, hogy kedvre derítsek mindenkit. Ismerem ugyanis a székely ember természetét s tudom, hogy játszi és csipkedő, amikor kedve vagyon. Azt akartam tehát, hogy a román katona, aki bármelyik percben érkezhetett, úgy essék bé ebbe a derűs szobába, mint a jó meleg vízbe, melyben ficánkoló halak csipkedik, jelezvén, hogy a cápa is vízben lakik. Elmondtam nekik a csíki ember történetét az ördöggel, utána pedig Chaplint kezdtem kézzel-lábbal utánozni, mondván melléje a furcsa, csukladozó mesét. Javában mókáztam s ők javában röhögtek éppen, amikor kopogtatott valaki az ajtón. Mind arra néztünk s hát az én katonám ereszkedik az ajtó szájából elé. Köszönt s rögtön meg is állott, mert szembe ütötte a hullám, amely a megrebbent szemekből feléje csapott. Ő azonban egy önkéntelen mozdulattal ia karján fityegő fegyveréhez nyúlt, mintha megszállotta volna a hadisten szelleme, mondván: Ne félj, szandár! És nem is félt, hanem otthonosan sőt a katona izetlen fölényével kezdett mozogni. Úgy mellékesen kezet fogott mindegyikkel s amikor reám került volna ia sor, figyelmeztetett a szemivei, hogy jó volna talán felállni. Én azonban gondolatban hivatkoztam a békére, amelyben élünk, és nem állottam fel. Erre nyersen lekezelt velem és azt mondta: — Stefan. Odaszóltam valamit hirtelen hangon, de a csendőr nem hallotta meg, vagy nem akarta talán meghallani szómat. Egyenesen a leány mellé telepedett a kanapéra s még jól megrecsegtette e tisztes székely bútort, mintha kínozni akarná. A legények összenéztek. Figyeltem és készakarattal semmit sem szóltam. Vártam az első hangot. Demény bácsi szivarat sodort, mint hirtelen jött gond idején. A leány pirbaborult arccal kurtákat felelt a kedélyeskedő katonának, ia legények pedig megtömörödtek és összedugták a fejüket. Nem szóltam most sem. Végre a gazda rágyújtott, majd köhintett egyet s nagy nyugalommal ezt kérdette tőlem: Kolozsvárt van-é sok romány? — Ott elég van — mondtam. Erre megtűrte a nyakát iaz egyik legény. — Itt csak egy van — szólott és röhintett egyet. Megijedtem, hogy valami bajt találnak csinálni e békés házban s azért gyengitőleg utána tettem jóhangosan: .— Azok között is vian jó ember. — Ott van, ahol sokan vadnak — mondta megint a legény. Láttam, hogy ezekkel immár bírni nem lehet s barátságosan kérdeztem a katonától, hogy őt is beszédbe csaljam: — Mondja, vitéz ur, mi a véleménye a székelyekről? 21
