Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
vait is, az hordozza sírját, első bánatom szent menedékhelyét! Hogy is ne hittem volna magamat e föld gyermekének, ahol annyit szerettem?! Hogy is juthatott volna eszembe, hogy van egy másik föld is, — az, amelyen születtem, s hogy a vér. amely ereimben folyik, más emberfaj vére s hogy az enyéimek máshol vannak?! . . . Véletlen körülmény ébresztette föl bennem hirtelen ezt az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti árviz-szerencsétlenség részletes leírását. Ez szivemig hatott. Szokatlan részvétet éreztem s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek. Mit tehetek értük? — kérdeztem magamtól. Micsoda segítséget vihetek nekik? Hiszen nincs semmim, ami az embert hatalmassá teszi az emberek között. Nincs meg a befolyásom, amit a gazdagság ad, sem a hatalmam, amit a nagyság ad. Mindegy; azért csak előre, mert érzem, hogy szivemnek nem lesz addig nyugta, nem száll addig álom szememre, mig nem vittem el a magam fillérét annak a végtelen nyomorúságnak. Különben ki tudja, nem áldja-e meg az ég szegényes adományomat? Az a kéz amely megsokszorozta a kenyeret a sivatagban, máig sem fáradt el. Isten talán több örömet zárt a művész fillérébe, mint a milliomos minden aranyába. Ezek az izgalmak, ezek a fellángolások födözték fel számomra a ,,haza" szó jelentését. Nagyszerű táj szállt fel lelki szemeim előtt: a jólismert erdő volt az, amely a vadászok kurjongásától visszhangzik; a Duna volt, mely sziklákon rohan keresztül; a hatalmas rétek, ahol békés nyájak legelnek szabadon; Magyarország volt, az erős és bőkezű föld, amely olyan nemes ifjakat hordoz hátán, egyszóval; az én hazám volt. Mert, — igy kiáltottam fel hazafiassági rohamomban, én is ehhez az ősi és erős fajhoz tartozom, én is ennek az őseredeti, megszeliditetlen nemzetnek vagyok fia, amelyet ugylátszik, még jobb napokra tartogat a Gondviselés! Mindig hősi és büszke volt ez a faj. A nagy érzések mindig helyükön voltak ezekben a széles mellekben. Ezek a büszke homlokok nem tudatlanságra, vagy rabságra születtek. Boldogabbak, mint mások, mert eszüket nem vakították el csalóka fények; lábuk nem tévedt hamis ösvényekre, fülÜK nem hallgatott hamis prófétákra. Nem mondották nekik; „Krisztus itt van, amott van“ . . . Szunnyadnak ... de ha egy hatalmas hang egyszer majd felébreszti őket, ó milyen erővel keríti majd hatalmába értelmük az igazságot! Milyen félelmetes menedéket nyújt nekik a mellük! Izmos karjuk, hogy fogja majd megvédeni! Dicsőséges Ady Endre: A FÖL-FÖLDOBOTT KÖ Föl-földobott kö, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hajazön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbusong s lehull a porba, Amelyből vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet, Magyar vágyakkal, melyek elülnek S fölhorgadnak megint. Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar. Föl-fölhajtott kö, bus akaratlan, Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök. És, jaj, hiába, mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is. шШ'Вивнв1NoВ1ШШ1Ш11®Н111яа11наЕввнкк jövő vár rájuk, mert jók és erősek s mert semmi sem koptatta még el akaratukat, nem fárasztotta ki hiába reménységüket. О én vad és távoli hazám! ismeretlen barátaim: Óriás családom! Fájdalmad kiáltása visszahívott hozzád; egész bensőmet felkavarta a részvét s én lehajtottam a fejemet — szégyenemben, hogy ily sokáig megfeledkeztem rólad . . . De miért is állít meg a szigorú végzet? — Másik fájdalomkiáltás — elhalkult, de nekem mindig hatalmas szózat remegtet meg. Az a hang, mely nekem kedves, az egyetlen, amely sohasem hivott hiába .. . megint eltávolodom hát tőled, szegény hazám, de most már nem a gyermek gondtalan örömével, aki az újdonság, a csábitó és csalfa tündér elé siet» hanem dúlt szívvel, elhomályosult széniekkel, mert most már tudom, mennyi jámbor szándék, nemes elhatározás tompult el az önző és léha társadalommal való súrlódásban, mennyi szent eszmét söpört el messzire a szétszóródás szele. Most már csak arra vágyom, hogy életemet a te szűzi magányodban tölthessem, felfrissítsem és megedzzem a falusi erkölcsök egyszerűségében, megtisztítsam a tömeg feledésében, hogy valamivel kevesebb bűnös bánattal szálljak sírba, mint amit a tapasztalás gyűjt az ember fejére. Bécsbe indultam. Az volt a szándékom, hogy két hangversenyt adok ott; az elsőt honfitársaim javára, a másikat, hogy útiköltségeimet kifizessem; azután egyedül, gyalogszerrel, zsákkal a hátamon hatolok be Magyarország legelhagyatottabb vidékeire. 5
