Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
A Cankó pedig megállt a viz szélén, felborzolta a tolláit és veszekedni kezdett. A gémet hosszúlábú éhenkórásznak nevezte, a hódát kormos cigánynénak, Mámit mafla vénasszonynak, a kiskacsákat koszos vakarcsoknak és még Szigonycsőrt, a búvárt is összeszidta, aki a tó közepéből hallgatta komolyan a veszekedést, sőt Villámot, a vércsét is összeszidta, aki fent a tó fölött körözött és hangosan kacagott a neveletlen Cankó neveletlenségein. Olyan veszekedést csapott, hogy Csupafej, a kis kék jégmadár, kibújt a nádasból és fölült egy fűzfa ágára és onnan nézett le fejcsóválva és megbotránkozottan. — Vékony lábad van és rövid szárnyad, hosszú csőröd van és kerek fejed, barna vagy, csúnya vagy, idétlen vagy és úgy jár a szád, mintha te volnál Csirip, a nádiveréb. Bizony mondom, nagyon ostoba madár lehetsz. Az öreg bölömbika is kilépett a nád közül és megbotránkozva mondta: — Felkavarod a vizet, belelépsz a fészekbe, telefröcskölöd iszappal a sütkérezők szemét, besározod a gyepet, veszekedsz és úgy viselkedsz, mintha te volnál Nagyur, a halászsas. Azt hiszem, öcsém, nagyon buta vagy és nagyon neveletlen. Azzal belemártotta csőrét a vízbe és azt mondta: — Mbu! — És ebben minden benne volt, amit egy jólnevelt madár akkor sem mond el, ha haragszik. akkor sem mond el, ha haragszik. A Cankó pedig még jobban fölberzenkedett ettől és még hangosabban kezdett veszekedni. És ekkor Villám, akinek leghamarább fogyott el a türelme, — mert a vércsék általában a legtürelmetlenebb madarak —- összehúzta a szárnyait és lecsapott és jól megtépázta a neveletlen Cankót. És utána kiúszott Szigonycsőr a partra — mert a búvárok is elég türelmetlen természetűek — és ő is jól megtépázta. És megtépázta Hosszuláb is, a gém, pedig ő elég türelmes és megtépázta Tik is, pedig neki nem természete a verekedés. De még Mámi is megtépázta, pedig tudnivaló, hogy a vadrucák a világ legjámborabb és legbéketürőbb teremtményei. De a Cankó olyan szemtelen volt és olyan neveletlen, hogy ő sem tehetett másként. A Cankó pedig, — akit igy rendre valamennyien jól megtépáztak, csak éppen a vén bölömbika nem és Csupafej sem, a bölcs kis jégmadár — mivel ők ketten bölcsek és a bölcsek nem szoktak olyasmit csinálni, szóval — mikor már mindenki jól megtépázta és alig maradt rajta toll, a Cankó újra csak veszekedni kezdett, még hangosabban, mint azelőtt. A madarak hallgatták és meglepődtek, hogy ezekután mindig van kedve veszekedni. De aztán újra nekiálltak sorra — megint csak Villám kezdte és Szigonycsőr folytatta és utána rendre a többiek — és jól elverték másodszor is. De a Cankó, akin már alig maradt toll, még egyre veszekedett és igy elverték harmadszor is. Közben pedig eltelt az idő és lement a nap. Az égen felcsillant Álomhozó és az öreg bölömbikának hirtelen eszébe jutott az ígéret, amit Sziliének tett s amiről a Cankó veszekedése fölött való megbotránkozásában szinte megfeledkezett. Beledugta a csőrét mélyen a vízbe és azt mondta: — Mbu! És abban a pillanatban a tavirózsa kiemelte virágát a vízből és a virág rózsaszínű kelyhe szétnyílt és a puha szirmok között ott ült Szille, a tündér. Az utolsó vadruca éppen akkor tépte ki a berzenkedő Cankó hátából az utolsó tollat és a Cankó ottan állott egészen csupaszon a tó iszapos partján és olyan furcsa volt, hogy valamennyi madár egyszerre nevetni kezdett. A cincér bajusza. Zizeg a rét, a margarét s a sárga bakszakáll. A cincér hosszú bajusza ma kackiásra áll. Kikente-fente jó korán, s pödört rajt akkorát.....! A csősztől látta, aki ma hajnalban arra járt. A szitakötő ráköszönt. „No lám csak, mennyi tisztelet és mennyi hódolat! Embernek néznek! Úgy bizony! A bajszom nem kutya! Csupán egy hajszál híja (még, s mint csőszé, akkora!” Peckesen lépdel, föl-le jár. Pálcáját pergeti. Kacag a rét s a margarét a cinéért neveti. A méhecske inge-Szomorkodik a méhecske: kimosta az ingét, ökörnyálra terítette, szél szárnyára kerítette s a felhőbe repítette, mint a könnyű pillét. Föltekint a bodzafára. Könnye kőre csorran: „Cinkemadár, ha arra jársz, ingecskémre, ha Rátalálsz, kapd csőrödbe nyomban! s hozd le nekem onnan!” Cinkemadár megsajnálta, szólt a pacsirtának: ,,Itt egy kis méh panaszkodik; Inge szélbe kapaszkodik, valahol a felhőn úszik lengő vitorlának. Te ismered azt a felhőt, mondd meg neki szépen: eressze le vitorláját, dobja le a méh ruháját! Megfizetem fáradtságát tán a jövő héten." T23
