Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
csak ügyelj, nehogy összetalálkozz Ravasz úrral, a rókával!... Csámpásnak sejtelme sem volt, hogy ki az a róka, de azért nem kérdezte meg, mert tudta, hogy Csipisz akkor tanítani kezdené és Csámpás nem szerette, ha tanították. Tehát csak legyintett egyet, mintha kisebb gondja is nagyobb volna annál, semhogy féljen attól a (Ravasz úrtól. Nem olyan legény ő. Azzal ballagott tovább a kukoricásban. Hát ahogy ott botorkál, egyszerre csak meglát egy nagy szürke állatot feküdni valami nagy, széles lapi alatt. Nagyfülü volt, a nyúl, aki egy töklapi alatt lapult s bámulva szemlélte a rucafiut, melyhez fogható különös lényt még sohasem látott addig. — Hukk, a prikulics! — pattant fel rémülten fektéből s bajuszának minden szála égnek meredt az ijedtségtől. Csámpás is megijedt, mert eddig még sohasem látott nyulat és azt hitte, hogy ez az a bizonyos Ravasz ur, akivel nem jó találkozni. De azért a szemtelensége megmaradt és roppantul fölényesen szólt oda a hatalmas állatnak: — Hallja, maga az a Ravasz ur?... — Nem kérem, én Nagyfülü vagyok —- hebegte a nyúl és nagyot lélegzett megkönnyebbülésében, hogy a különös lény nem őt keresi. Csámpás pedig látván, hogy nincs mitől tartania, még szemtelenebb lett. — Hallja, öregem, vezessen ki ebből az erdőből hamar, mert sürgős utam van és nem tudom jól a járást!... — Igenis — pattant fel a nyúl és megindult szaporán a kukoricás között, Csámpás meg totyogott utána. —- Ravasz urat tetszik keresni? — kérdezte útközben Nagyfülü, aki mint nyúl, a legostobább állatok egyike volt s igy elhitt mindent, amit a rucafiu mondott és borzasztóan meghatódott, hogy egy olyan nagy urat kisérhet, aki Ravasz urat, a rókát keresi. — Igen, egy kis dolgom van vele — felelte Csámpás leereszkedőleg és elképesztő arcátlansággal. —Csak járjon lassabban barátom, folytatta, mert a nyúl nagyokat ugrott és ez fárasztó volt egy rucafiunak — lassabban járjon, mert az erőmet kell tartogassan másra... — Persze, persze — bólogatott komoly igyekezettel a nyúl s megröviditette az ugrásait. Még igy is nagyon gyors volt Csámpásnak az utazás, mert alig tátogott a fáradtságtól, mire kiértek a kukoricásból. — Úgy, — mondotta és leült a gyepre — én most itt várok egy keveset. Maga barátom, elmehet. Nagyfülü tisztelettel elköszönt a különös idegentől, akit buta nyul-ésszel valami prikulics-félének tartott s boldog ugrásokkal igyekezett mentői távolabbra jutni. A hely, ahova Csámpás a kukoricás véginél pihenni leült, éppen egy ösvény volt, amelyen az emberek a mezőről hazajártak a faluba. Éppen esteledett s alig fújta ki magát egy kicsit a rucafiu, máris újabb veszedelem közeledett. Egy hatalmas, kétlábon járó lény jött az ösvényen, olyan nagy és veszedelmes formájú volt, hogy Csámpásnak a lélegzete is elakadt. — Na, ez igazán nem lehet más, csak Ravasz ur — gondolta. Felugrott, hogy visszaszaladjon a kukoricásba, de már késő volt. A jövevény meglátta, két ugrással mellette termett s felkapta a levegőbe. .— Alásszolgája, Ravasz ur! — köszönt életében először illedelmesen a rucafiu, de a másik nem felelt semmit, csak forgatta a levegőben és úgy bámulta, mintha sohasem látott volna még eleven rucafiut. Próbált még néhányszor szólani hozzá, de az idegen nem nát és elmondatta magának a Szentirás történetét. Sándor annyira megtetszett neki, hogy ettől a naptól kezdve maga mellett tartotta. A szegény özvegy pedig nagyon csodálkozott, mikor a békekötés után egy fényes egyenruhába öltözött tiszt kopogtatott be és mikor a tisztben megismerte az ő Sándor fiát. Japán mese: A BAGOLY. Volt egyszer egy fiú, úgy hívták, hogy Shichiyó. Az édesanyjával élt együtt ez a fiú. Egy szép napon csak kiment ez a fiú a házból, kiment, mint máskor is tenni szokta. De most messze, messze elment. A Nap lement, a csillagok feljöttek, sötét-sötét éjszaka lett. A fiú még mindig nem jött haza. Hova mehetett? elfelejtette egészen az édesanyját? Elfelejtette, hogy az hogyan vár rá? Szegény asszony! Aggodalmában és félelmében gyorsan felvette a lábbelijét, kirohant a házból, kereste a fiát mindenütt. Elment a földekre, elment az erdőbe, kereste hegyen és völgyön, de sehol sem találta meg Schichiyót. — Schichiyó, gyere! Schichiyó, gyere! — kiáltotta állandóan. De felelet sehonnan sem jött. Erre nagy bánatában meghalt a szegény aszszony, még mindig kiáltozva. Halálában bagollyá változott. És a bagoly egész éjszaka kiált: — Schichiyó, gyere! Schichiyó, gyere! A kiáltás félelmetes, és telve van fájdalommal. És mivel az anya akkor az elmenéssél annyira sietett, a jobb lábára fekete lábbelit húzott, a bal lábára pedig fehéret, ezért van ez igy a bagolynál még ma is. 115
