Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Wass Albert: Herczeg Ferenc: TAVAK KÖNYVE A Szentirás. (Folytatás) — Na, akkor igazán nagyon messzire kell menjél, mondta komolyan Hosszuláb és már nem nevetett többet, mert látta, hogy milyen haszontalan rucafiuval van dolga — olyan nagyon messzire kell menjél — folytatta s félelmetes nagy csőrével félelmetesen bólogatott — olyan nagyon messzire kell menjél, hogy nem is tudom, hova mehetnél. Mert édes fiacskám, te haszontalan és semmirevaló rucafiu, de figyelj és jegyezd ezt jól meg magadnak: ha most azonnal nem indulsz vissza a mamádhoz, én borzasztó*nagyon elverlek téged. És igy fog veled csinálni minden tisztességes madár, aki meglát egyedül csavarogni. Tehát szedd a sátorfádat és indulj vissza szaporán!... — Azért sem megyek! — kiabálta Csámpás és ebből is láthatod, hogy micsoda egy szemtelen rucafiu volt. Azzal futni kezdett a parton. Hosszuláb pedig módfelett megharagudott és ő is futni kezdett utána és a hosszú lábaival majdnem hogy utolérte már, mikor Csámpás észrevette a veszedelmet és beszaladt a vízbe. — Azért sem megyek! — kiabálta a vízből és csufolódva kacagott Hosszuláb erőlködésén, aki rossz úszó volt és mindjobban elmaradt mögötte — azért sem megyek, buta laposfejű!... Laposfejü, tudod, ez a legnagyobb sértés, amit egy jóravaló gémnek mondani lehet és Hosszuláb csárogott haragjában és hosszú és éles csőrével túrta mérgében a vizet, de Csámpást nem tudta megfogni semmiképpen. Ekkor egy nagy, széles árnyék vetődött a vízre. Gyilkos volt, a héjjá, aki éppen arrafelé vadászott. — Bukj a viz alá! Bukj a viz alá! — kiabálta Hosszuláb, amikor meglátta a veszedelmet. — Azért sem bukom! — kiabálta vissza Csámpás, a szófogadatlan rucafi — ne akarjon engem mindenki tanítani!... Gyilkos pedig egyet fordult, egyet billent a levegőben s már körmei között volt Csámpás. Hej, csipogott, jajgatott, amikor a hatalmas karmok kiemelték a vízből. De csipoghatott már. Hosszuláb ott billegett idétlenül a vizen s szomorúan nézett utána. — Látod, haszontalan, mivé jutottál? — mondotta és aztán egyre kisebb lett és egyre kisebb és végül egészen eltűnt, ahogy Gyilkos vitte magával Csámpást a karmai közt a berek felé. A berekben egy nagy fűzfán volt a fészek, ugyanaz a fészek, amelyikről már a múltkor is szó volt, ha emlékszel még rá. Három éhes héjjafiu ült a fészekben s boldog csipogással fogadták Csámpást, a kis rucafiut. Gyilkos letette oda közéjük, aztán rögtön megfordult s indult tovább, uj pecsenye után. Szegény Csámpást rángatták ide, rángatták oda a héjjafiuk. Elmondok nektek egy szép történetet. Régi történet nagyon, mert nekem még a nagyanyám mondta el, mikor iskolába járó fiú voltam. Úgy mondom el. ahogy tőle hallottam. A király háborút viselt egyik szomszédjával. Mivei háborús időkben nagy keletje van a szálas legénynek, Sándort is, egy szegény özvegyasszony egyetlen fiát, besorozták katonának. Besorozták és vitték az ellenség elé. A szegény asszonynak majd meghasadt a szive bánatában. Olyan szegény volt, hogy nem tudott a fiának egyéb utravalót adni, hát odaadta neki azt a Szentirást, amelyből esténkint olvasgatni szokott. —- Nem adhatok egyebet, — mondta. — Vidd magaddal ezt a könyvet, a bárhová vezet is sorsod. Forgasd szorgalmasan, nehéz óráidban vigasztalást fogsz benne találni. Sándor hálásan fogadta ezt az ajándékot. Gondosan keblébe rejtette a könyvet és elbúcsúzott anyjától. A fiatal katonára nehéz napok jártak. Véres csatákat kellett végigküzdenie, hol a legénység halomszámra hullott az ellenség kartácstüzében. Sándor itt is teljesítette kötelességét. Vitézül harcolt a hazáért és nem egyszer tette kockára életét. Tisztjei megbecsülték. társai megszerették vitézségéért. Ha a véres napi munka után pihenésre tértek a csapatok, rendesen előkereste a Szentirást, és a loиз
