Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

sem az étlapok helyseirásátvizsgálgatták. Egyébként a legszebb étlapokból, az or­szág különböző helyein történt keltezéssel csi­nos gyűjteménye volt Jenő urnák. E nevezetes étlapokat nemcsak gonddal őrizte, hanem mint értékes dokumentumokat, okmányokat, vagy bullákat, he is kereteztette és legénylakásá­nak falán kiakasztotta. Némelyikre úgy né­zett, mint babonás pravoszlávok ősi ikonokra, másokra oly büszkeséggel, mint nagy vadá­szok hősi módon szerzett trófeákra. Talán feljegyzésre méltó az is, hogy Jenő ur, egy bizonyos “Fehér Szarvasihoz címzett, egyéb­ként válogatott fogadót azért hagyott ott, mert a tulajdonos egy napon írógépet vásá­rolt, és azon kellett volna Írnia az étlapot. A civilizációnak és az elgépiesedésnek beto­lakodását a vendéglátó ipar ősi hagyományai közé, ugyan tudomásul vette, de a következő napon mégis, minden indokolás nélkül fel­mondott. Jenő ur alaposan szemügyre vette az asz­talt, a törzsasztalt, majd kilépett a kertbe ve­zető ajtón. A szaletli alatt árnyékok nyújtóz­kodtak álmosan, s ugyanakkor beszürem­­kedtek kóbor, késődélutáni fények is. Egy­­ideig elrévedt, s aki nem benfentes, bizonyára azt hitte volna, hogy elgondolkodott valamin. Holott csupán azt mérlegelte, hogy a kora­tavaszi napon alkalmasabb lenne-e a törzs­asztal tagjainak a szaletliben teríteni, mint az étteremben? Nyilván az utóbbinak helyes­ségéről győződött meg, mert megnyugodva lépdelt le a három lépcsőfokon. A szaletliben egyelőre senki se volt. így hát az újságok fe­lé nyúlt, s felvette az egyiket. Fölényes magabiztossággal fordította túl az első oldalakat, melyeken a fővárosi la­pok a világ s a belpolitika eseményeit tár­gyalják. Jól tudta, hogy e változó dolgokkal nem érdemes foglalkozni. Annál lelkiismere­tesebben és tüzetesebben böngészte végig az anyakönyvi rovatot, hisz a világ folyása szempontjából ez a lényeges: kik születtek, kik haltak meg, kik alapítottak családot? Majd az apróhirdetések felé fordult az ér­deklődése. Az újság korrektora se vizsgál­hatta volna e hasábokat lelkiismeretesebben. Hisz a világ alakulásáról csak az nyerhet tiszta képet, aki tudja, mi van eladó s mit keresnek a vevők? Később a házassági hir­detéseket tanulmányozta nagy gonddal, bár soha nem jutott eszébe, hogy hosszabb le­velet (fényképpel) küldjön egy bizonyos éltesebb, szép vagyonnal rendelkező úri lány­nak (boldog jövő jeligére) ismerkedés céljá­ból (házasság lehetséges) vagy puszta kíván­csiságból is. Csak ezután lapozott a színházi és irodal­mi rovatra — mint aki a legizletesebb fala­tot utoljára hagyja — mert ezúttal a szemé­lyes ismerősökről akart valamit olvasni. Ke­vesen vannak csak, akik jobban ismerték e korszak nevezetes színészeit, színésznőit, (Író­it, költőit, hirlapiróit, mint Jenő ur, kinek e kapcsolatai még irodalmi főpincérkedésének korába nyúlnak vissza. Némely jótollu Írónak tárca cikkét csak e személyes ismeretségre való hivatkozással tartotta kötelességének végigolvasni, annál is inkább, mert e jótollu Írók közül többnek becses aláírását őrizte gyűjteményében zálog gyanánt, bizonyos ösz­­szegek, gyorssegélyek, tartozások, kölcsönök fejében. Jenő ur most már eléggé megállapodott embernek számított: másfél évtizede volt a “Méhes” főpincére. E nagy ranghoz hozzá kell tenni azt is, hogy a vendéglő — amely­nek tulajdonosa özvegy Léhner Antalné, szü­letett Knézics Kornélia volt — személyzete mindössze Jenő űrből, egy Ödön nevű szeplős inasból s egy Kati nevű sváb mosogatólány­ból állott. A főzés gondjait maga az özvegy vállalta s e hivatást, a vendégek legnagyobb megelégedésére, pompásan be is töltötte. Jenő ur, átnézvén a lapokat hümmögött egy kicsit, ily módon adva kifejezést vélemé­nyének, mely általában nem volt a legkedve­zőbb a világ folyásával kapcsolatosan. Tisz­tában volt azzal is, hogy a “Méhes” afféle asilum, utolsó menedékhely számára. A re­meték vonulhatnak el igy a világ elől, ha megfelelő helyet találnak. S Jenő ur, a múló évek során, egyre nyomasztóbb aggodalom­mal vette tudomásul, hogy a világ nem úgy alakul s nem úgy formálódik, miként azt sze­rette volna. (Nemcsak Jenő uron múlott a dolog s valószínű, hogy mások is észrevették ezt, csak éppen nem tudtak oly bölcsen és célszerűen kitérni a dolgok elől, mint Jenő ur.) Igen, a Méhes a maga faburkolatos falai­val, cifra csilláraival, dús motívumokkal a­­gyonfestett falaival, a kerthelyiség öreg hárs­fáival és a szaletli okosan és csinnal megépí­tett architektúrájával még emlékeztette Jenő urat arra a ferencjózsefi korra, amelyben a világ valahogy emberségesebb volt, kedélye­sebb, gondtalanabb és bölcsebb. Persze, nem ringatta magát hamis illúziókba, tudta, a föld forog, változik, de remélte, hogy e falak között még túléli a — kort is. A lapok átnézése után egyébként elővetté bugyellárisát, — vaskos, fekete bőr jószág volt, mint a papok bőrbe kötött breviáriuma — melyben a papirosbankók sorakoztak pon­tos beosztással, katonás rendben az egyes re­teszekben. Megnézegette s át is számolta a bankókat, de nem azzal a rideg üzletieskedés­sel, mint a bankárok, az uzsorások vagy a pénztárosok, hanem műgonddal, mert első­sorban a bankók szinét, képeit és cifrázatait kedvelte s hosszan el tudott gyönyörködni a papirbankókon lévő tájképeken, királyokon, vagy rejtelmes küldetésü nőszemélyek arcvo­násain, kik köré bizonyos meséket is költhe­tett volna, ha történetesen nem főpincérnek, hanem költőnek születik. — Hm... hm ... — mormogta félhan­gosan, maga elé meredve. Majd cigarettára gyújtott, s orrán eresztette ki a füstöt. Elé­gedetten állapította meg, hogy tavasz van is-. 35

Next

/
Oldalképek
Tartalom