Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
Pierre megdöbben ten néz rájuk. Csak most veszi észre, hogy a baj társai furcsán néznek rá. — Miért néztek ilyen bután? — állapítja meg inkább, mint kérdezi. Mosolyogni próbál, de csak zárkózott, merev pillantásokkal találkozik, és a mosolya elhal. Aztán megint beszélni kezd, de bizonyos zavarral. — Elárultak bennünket. Mindent tudnak. A régens két hadsereget és egy zsoldosbrigádot hozatott erősítésnek. Dixonna fagyosan állapítja meg: — Érdekes! Csakhogy honnan veszed ezeket az információidat? Pierre leül egy székre, és dadog: — Ezt... Ezt nem mondhatom meg. Erre Langlois szólal meg: — Talán csak nem Charliertől, véletlenül? Pierre fölhorkan: — Kitől? — Ma reggel nála voltéi. És egész nap a feleségével sétáltál.- Most aztán hagyjátok abba! Neki az egész dologhoz semmi köze. Reanudel keményen jelenti ki: — Mindenesetre jogunk van hozzá, hogy megkérdezzünk, (hogy hogyan csatangolhatsz ogy zsoldostitkár feleségével egy ilyen nap előestéjén? Pierre fölegyenesedik, és egyiket a másik után végignézi. — Eve a feleségem. Dixonne szárazon felnevet, és felel. A többiek hitetlenül merednék Pierrere. Ez boszszankodik Dixonne nevetésén, és dühösen feláll. — Isten a tanúm, ez nem nevetésre alkalmas pillanat. Mondom nektek, hogy elárullak minket. Ha holnap valamit kezdünk, akkor lemészárolnak bennünket, és a ligát likvidálják. Mi a csudát pletykáltok itt most issze Charlier feleségéről? Vállat von, és zsebrevágja a kezeit. Mialatt beszél, Dixonne megkerüli az asztalt és nyíltan a szemébe néz. — Hallgass ide, Dumaine, — mondja, — ma reggel még csupa lelkesedés voltál, hogy holnap kezdjük. Aztán elmész tőlünk, egy ismeretlen rád lő, a legkisebb eredmény nélkül, mintha csak valami játékpatronnal lőtt volna, — na szép ... Pierre kiveszi kezét a zsebéből, és összeharapott fogakkal, dühtől sápadtan hallgatja. — Erre Te megint felkelsz, — folytatja Dixonne, — lerázod magadról Paolot, aki el akar kisérni, és elrohansz Charlierhoz. És most idejössz, és ilyen hülyeséget mesélsz itt nekünk... És még azt akarod, hogy higyjünk neked? —"Szóval így vagyunk, — kiált Pierre. — öt éve együtt dolgozom veletek. Én alapítottam a ligát... Renaudel feláll az asztal mellől, és szárazon félbeszakítja: — Elég. Nem szükséges, hogy az élettörténetedet előadd nekünk. Azt kérdeztük tőled, mi keresnivalód volt Charliernál? Poulain is feláll. — Es mit kerestél a Park-Pavillonban ? Még a félénk Langlois is felemelkedik, és szelíd szemrehányással mondja: — És egy barátunknak a Stanislas utcában elvetted a gyerekét... — Es meg a rendőrséggel is megfenyegetted — dupláz rá Dixonne, — és par ezret a lejéhez vágtál. Mit akar ez jelenteni? Csupa fül vagyunk. Pierre egyikről a másikra néz. A vádak tömegével teljesen el van árasztva, és érzi, hogy nem tudja ezeket megdönteni. — Én ezt most nem tudom nektek megmagyarázni. Csak egyet mondhatok: meg ne mozduljatok holnap reggel; ez minden. — Szóval nem akarsz пе.шпк válaszolni? — szól Dixonne nyakasan. — Mondtam már, hogy nem tudok, jó istenem — ordít rá Pierre. — És még ha igazan nem akarnék: hát nem én vagyok a vezetőtök? Igen vagy nem? Dixonne egyetértő pillantást vált társaival, és ügy felen egyszerűen: — Már nem, Dumaine. — Most meg vagy elégedve, Dixonne? — gúnyolódik Pierre megvetően. — Most végre elfoglalhatod az én helyemet... És egy hirtelen dührohamban kitör: — Szerencsétlen hülyék, mit gondoltok ti tulajdonképpen? Hogy én árulom el a ligát? Dühöngve néz végig rajtuk, egyiken a másik után: — Végre is ismersz engem Paolo, azt a iiundenit! Paoio lehajtja a fejét, és ismét elkezd járni föl és alá a szobában, ahogy az egész előző jeienet alatt tette. — Hát szóval mindnyájan? — folytatja Pierre. — Gondoljatok, amit akartdk__De mondom nektek, ha holnap nekikezdtek, vérfürdő lesz, és ti lesztek ezért a felelősek. Dixonne félbeszakítja hidegen, de egészen nyugodtan. — Minden rendben van Dumaine. És most aztán menj. Egyik a másik után hátat fordítanak neki. Csak Renaudel szól még oda: — És ha holnap a dolog balul üt ki, legalább tudjuk, hogy téged hol keressünk. Ott hagyják állni, és az ablaknál csoportosulnak. Egyedül Pierre áll a szoba közepén ... — Rendben van, — mondja végül, — dögöljetek meg holnap, ha úgy tetszik. Én nem foglak gyászolni. Az ajtó felé indul, de mégegyszer megfordul, és ránéz a bajtársaira: — Hallgassatok hát meg, fiuk ... De az öt társa hátat fordít neki. Egyesek kinéznek az ablakon, mások belebámulnak a levegőibe. 27
