Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
terséges kis műjégpályát létesítenek, ahová csak kis iskolások járnak, nem a jég ünnepelt bajnokai, hiszen azoknak ott van a Városliget tava, zenével, publikummal, reflektorfénnyel. Itt a homályban a környékbeli fiatalok kergetőznek. Kidugja fejét a dudva, a fű, — visszavonhatatlanul itt az elmúlás. A kerékpáros sport azonban nem nyugodott. Idevonzotta őket a sok régi emlék, a siker, sokan voltak és Újpest mellett még egy “hazát” csináltak. És néhány évvel ezelőtt újra felépült a kerékpár pálya és ez a sport viszszahóditotta a tücsköktől és a homálytól régi birodalmát. Újra pislákol a sport ezen a régi Paul Geraldy: és első pályán, amely alapja, megindítója, előfutár ja volt annyi sportnak, sportlétesítménynek, amely az első volt abban az időben, amikor senki sem mert még álmodozni sem arról, hogy a magyar sport az elsők közé kerül a nagyvilágon. A Santa Monica széles parti sávján nem találtuk azt, aki kimondotta a mondatot, amelynek egy foszlánya a fülünkhöz ért. Az elmerült szavakból, emlékekből, a partmenti ezerszinü virágból fontuk ezt a kis koszorút a Millenáris pálya kapuja elé ... Zöld Ferenc dr. A múltad!... О igen, a Múltad! Mert múltad is van, vig és szomorú ... Elgondolom, hogy megtanultad már azelőtt, mi az öröm, mi a bu, fejedbe apró és nagy, régi gond, sok látomány, s nem élek itt! Mondd el ezeket újra, mondd. Még nem tudom jól az emlékeid, Szemed mögött az éj van, a titok! Hát igaz az, hogy egykor vad kacajjal a fényben ugráltál nyitott, zilált és hosszú hajjal, mint ezen a fotográfián? Mesélj. Igaz-e ez? Igaz? E fényképhez hasonlítasz, hol szép se vagy, te csitri lány? Szólj. Ebben az időben hogyan éltél? Mire gondoltál? És miről beszéltél? Bus volt az életed, vidám? Megvolt valóban ez a nagy kert és a rácsa? S e butuska és borzalmas-furcsa fruska biztos vagy, kérlek, hogy te vagy? Ez a kalap, e szörnyű, csunya-ódon, a kalapod? Biztos vagy ebben? És e sok régi ember itt mi módon ismerhetett előttem? Lehetetlen. Ők vittek első útra, talmi kirándulásra és nyaralni, velük ültél vonatba, éjjel? Ők fogták a kezed, szeszéllyel vállukra kapva és becézve, gügyögve füleidbe: “Nézd, te ...” Jaj mért nem hagyták énnekem már akkor ezt a szerepem? Én elvittelek volna téged ■egyedül, kóborolni, messze, mutatva száz csodás vidéket, milyen a nyár, milyen az este, s a hosszú ut porába veszve szép és szelíd kis falvakat. A Földet adtam volna néked, vezetve értőn, hallgatag. És annyi tájtól, a parázsló égtől, vidéktől és a város fényétől tán kicsit sugáros lett volna a szegény varázsló ... Tudják ezek az emberek, mit vettek el tőlem, szivem? De változtatnunk nem lehet. Hiába. Vége van. Igen. És e sok ember, mindahány, milyen közönséges, silány. Hidd el, ha köztem és teközted valami harc, vagy durva szó van, ők teszik, kik odakötöztek magukhoz s a vakációban elvittek falura, ligetre, mert a nyomuk lelkedbe éghetett... Ne gondoljunk hát többet erre. S most tedd el a fényképeket. Fordította: Kosztolányi Dezső. 22 Szomorúság (A “Te meg én” című kötetből)
