Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
— Mondd, hogy Hanna!! — Hanna ... hallotta a versemet...-— Tegezz, te butus. — Édes... — Szeretsz? —Halálosan! — Akkor csókolj meg, te butus! És Harmath Kázmér mint a pióca tapadt rá Marczali Hanna telt, érett asszonyszájára. — És Katinka ? — kérdezte a csókok egy pillanatnyi szüleiében a színésznő. — Gyerek még! — Te is az vagy! TJjabb csók-sorozat következett. Bujócskát játszó gyerekek, kik felfedezték a csókolózó párt, kuncogtak a bokrok között. — A közeledben akarok lenni! — jelentette ki határozottan és mégis áhítattal Harmath Kázmér. — Rajtad múlik! — Felmegyek Pestre egy laphoz és neked és rólad fogok Írni, Hanna! — Az bizony jó lesz — mondta Marczali Hanna, aki e kijelentésében nagyon Mucsik Panna volt. — De most menjünk már vissza, mert feltűnő lesz! Osontak vissza, mint a cinkosok a majális sokadalmába. Épp elérték a “Május királynő” választást, melynek felmagasztosult hőse, mint említettük volt, Marczali Hanna színművésznő lett. Ekkor kapott végre szót végszót Szeder ur, ki keringőbe forgatta a művésznőt. — Egészen megszédit, kedves Szeder, — nevetett arcába Marczali Hanna. — Én azt hiszem, mogy a művésznő szédít meg engem! — Közösen, együtt szédülünk az örvénybe! — kacagott. — Művésznő, önért minden őrültségre képes lennék! Minden őrültség értelmet nyerne, ha ön akarná! Meggyőződéssel mondta ezt Szeder ur s szinte érzett a szavain: hogy tragikusan látja, nincs semmi lehetősége ilyenféle őrülségekre. Valami nagy dolgot, valami nagy, hősi őrületet, valmi őrült hősiességet kellett volna véghez vinnie. S a helyzet épen ilyen vonatkozásban látszott reménytelennek. Csak Marczali Hanna találta fel magát. Gonoszul, cinikusan és kihívóan azt mondta: — Lovagolja meg az elefántot! — Az elefántot? — Igen! — Kérem! Hajnalban meglovagolom! Szeder ur vállalkozása, melyet könnyedén — s talán könnyelműen, de mindenre elszántan — s minden következményével megígért Marczali Hannának semmi esetre sem volt veszélytelenebb, mint Hagenbeck ur hasonló indiai vagy afrrikai kalandja. Bár Szeder urnák nem kellett ez alkalommal a déli Szundákra! utaznia, hogy ott expedíciót szervezzen s a járatlan bambusz dzsungelén keresztül induljon el az elefánt elejtésére, illetve — meglovaglására. Ettől függetlenül vállalkozása, melyre ráillett volna a “kaland” meghatározás is — veszedelmes volt és nagyvonalú, valóban méltó tett, egy kicsit őrültség is, mint minden olyan dolog, melyet férfiak női kegyek elnyerése végett szoktak volt elkövetni. Az elefánt, melynek meglovagolását Szeder ur megígérte Marczali Hanna művésznőnek, nem a napsütötte délszaki tájakon, az indiai dzsungelekben látta meg a napvilágot, — honnan Hagenbeck ur furfangosan és körülményesen hozta volt magával. Bár igy is rokona volt azoknak a fehér elefántoknak, melyeknek India bizonyos részein külön templomokat emelnek és melyek bizonyos vallási kultusz középpontjában állanak. Az elefánt — szobor volt, nem sokkal kisebb, mint egy jólfejlett borjú. Ki csinálta s mikor? Ezt nem tartotta számon az emlékezés s eredete épp oly homályba veszett, mint mondjuk a tűz megismerése s más ilyen misztikus nagy dolgok, melyek kívül esnek a valóságok látókörén, a mondák és legendák világába. Mindenesetre régóta, tán száz, avagy kétszáz év óta ott állt, két erős vasrúd által szilárdan tartott talapzaton a Keserü-féle fűszer- és csemegekereskedés bejárata felett, az első emelet magasságában s egyetlen jelentős dísze volt a megkopott és öreg Keserüiféle háznak. Kis túlzással azt is lehetne mondani, hogy a ház létezésének egyetlen értelme és jogosultsága ez az elefánt szobor volt, mely oly egykedvűen őrködött a kő avagy bronz mozdulatlanságában (az anyag mibenléte csak a további események során derült ki), mint Cheopsz piramisának — avagy az elsüllyedt Atlantisznak — titokzatos őre, a Gizehi Szfinx. A Keserü-féle ház egyébként a neves és nagymultu Keserű-család ősi fészke volt. A Keserűk közül több vitéz, püspök, közéleti személyiség került ki az idők folyamán -— mindezt pontosan számontartotta a családi krónika, hisz Guszti bácsi jelenleg is éneklő kanonok Győrben, Kornél bácsi állomásparancsnok Nagykanizsán, Kelemen bácsi miniszteri osztálytanácsos a belügyben, Laci bácsi... Laci bácsiról ne essen szó, mert semmire nem vitte, kujtorgó vén bohém, elkallódott gazdász, asszonymulattató pemehajder. Egy férfi tagja a családnak azonban mindig tovább vitte a gyarmatáru kereskedést, talán csak úgy mellékesen, s tényleges tiszte az elefánt őrzése volt. Az elefánt szobornak szinte fétis jellege volt, a városban olyasféle totem-állatnak számított, mint az ázsiai pusztákról velünk hozott Turul, vagy a Hunort és Magort leányrablásra csábitő csodaszarvas. — Folytatjuk — 26
