Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Nagyon derék kis manók voltak ezek, magad is láthatod, hiszen még ma is tudja minden állat a maga munkáját, olyan jól megtanították nekik. De volt a manók között egy, a legkisebbik éppen, akit Gonosznak hívtak és aki hamarosan unatkozni kezdett. Ez már egymagában is eléggé mutatja, hogy ez a manó elég tökéletlen jószág lehetett, mivel csak a tökéletlen gyermekek és a tökéletlen állatok és a tökéletlen manók szoktak unatkozni, ugyebár? Ez a manó, aki rendszerint magában kószált és haszorttalanságokom törte a fejét, egy délután összetalálkozott a berekben a héjjával, aki külön élt itt és nem tartozott a tó madarai közé. Éppen egy kövér egeret vitt fiainak, — mert tudni kell, hogy a héjják mindaddig csak sáskát és egeret ettek, úgy tanította őket a Jóisten — amikor a legkisebbik manó, akit Gonosznak neveznek, felszólott hozzá a fára:- Mondd csak, minden madarak leghatalmasabbika, hogyan lehet, hogy egy ilyen szép és nagyszerű madár, mint arnilyen te vagy, megelégedjen olyan haszontalan teremtményekkel, mint amilyen a sáska meg az egér? . . . A héjjá csodálkozva nézett le a fáról.- Nem értelek, — mondotta —- a sáska meg az egér nagyon jó és foghatok belőlük, amennyit csak akarok. És ez igy helyes, ugyebár? .. . — Ó, hatalmas madár, — ravaszkodott tovább a manó — bármit is tennél, az csak helyes lehetne, hiszen ki merne bírálni téged? Én csak egy egyszerű kis manó vagyok, de azt gondoltam, hogy egy ilyen hatalmas madár foghatna magának különb eledelt is, ha kedve lenne hozzá... Tetszett a héjjának a hízelgés és ebből láthatod, hogy alapjában véve elég ostoba madár volt. Büszkén nyújtózkodott és pöffeszkedett az ágon, hogy még nagyobbnak mutassa magát.- Persze, persze, — felelte kicsit zavartan, mert nem értette egyáltalán, hogy miért mondotta mindezt a manó — persze, persze, hiszen foghatok magamnak, amit akarok. Csak éppen ezeket szoktam meg, mert erre tanítottak, nahát. Akarsz még mondani valamit, manó? . . . A manó pedig ravaszul megdörzsölte kis vörös szakállát - mivel minden manónak kis vörös szakálla van, tehát ennek is kellett legyen — és igy szólt, mivel igazán haszontalan egy jószág volt: — Csak éppen azt akarom még mondani, hatalmas ur, hogy a tó tele van kiskacsával és apróhódával és hogy ezek mind azt kiabálják, a maguk nyelvén, hogy “gyáva héjjá, gyáva héjjá”. Nem gondolod, hogy ez nem éppen illedelmes tőlük, megsérteni egy ilyen nagyszerű madarat, mint amilyen te vagy? .. . — Valóban azt kiáltják? — borzolta fel tolláit mérgesen a héjjá és a tó felé figyelt. — Valóban, — hunyorgott sunyin a manó, mert a fiatal vizlmadarak lármája odahallatszott és tudja, hogy a héjjá nem érti a nyelvüket — most is éppen azt kiáltják!- Most is azt kiáltják? — borzolódott fel még jobban a héjjá, aki valóban nem értette a vizlmadarak beszédét és ebből is láthatod, hogy milyen haszontalan volt az a manó, amikor ekkorát hazudott. Mert tiszta hazugság volt; a kiskacsák és az apróhódák egymással játszottak és azért kiabáltak olyan nagyon, mint ahogy azt a gyermekek rendesen teszik.- Hát ez igazán nagyon illetlen dolog — mérgelődött a héjjá, azzal lelibbent az ágról és hosszú szárnycsapásokkal indult a tó felé. A viz fölött körözni kezdett, hogy jobban láthassa a vizimadarakat. A kiskacsák és az apróhódák pedig, akik ott játszadoztak az alacsony vízben, mikor megpillantották az idegen madarat, — Hallottad? — kérdezte. — Nem árulom el, ki az, de van itt egy tyuk, aki le akarja kopasz- Lani magát, hogy szebb legyen! A tyúkok lölött lévő taágon bagojycsalád ült: apa, anya és gyerekek. Minthogy a bi giyoknak igen jó hallásuk van, egy szó sem kerülte el figyelmükéit •' — hallottátok? — fordult bagolypapa a családjához es szemet forgatta a sötétben. — Ё1 se hinné az ember! tippen az imént mondták, hogy vau itt egy tyuk, amelyik kitépi toiiait, hogy jobban tessék! Maradjatok nyugton, csak átugrom idertaz öreg Uhuhoz, hogy elmondjam neki. — hu-hu! Hu-hu! — sopánkodtak most már ketten a galamduc bejáratánál. — Hallottátok? Hallottátok? Ott ül egy tyuk, aki puszta hiúságból kitépte minden tollát. Halálra fagy, ha eddig még nem tette, hu ín:' — Merre? Merre? Hol van? Hadd lássuk mi is — kérdezték a galambok. — Ott szemben a tyúkólban! Annyi, mintha csak a magam szemével láttam volna. Nem illik ugyan beszélni róla, de egészen bizonyos, hogy igy történt. — Bizonyos, bizonyos! — adták tovább a galambok a maguk baromfiudvarán. — V in ott egy tyuk, sőt talán kettő is, akik valamennyi tollúkat kitépték, hogy különbek legyenek, mint á többiek. Nagyon veszélyes dolog, nagyon meg lehet ám igy hülni, át is fáztak s meg is haltak mind a ketten. — Ébredjetek! Ébredjetek: kukorékolta álmosan a kakas. — Csúf dolog, mondhatom! Három tyuk kitépte a tolláit, csak hoc у divatosabb legyen s beie is halt mind a három! így járt a hir csőrről-csór.-e, ólról-ólra, végig a falun s leg végül visszakerült oda, ahonnan kiindult. — Öt tyuk — igy hangzott ekkor a történet — Kitépte vak - mennyi tollát, hogy megmutassák, milyen karcsuak. Aztán öszszeverekedtek és véresre vagdalták egymást, igy pusztultak el családjuk és a tyuknemzetség szégyenére s gazdájuk karai a! A tyuk, amelyik elhuiláitofta egyetlen tollacskáját, természetesen nem ismert rá a saját tóilenetére. 91
