Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Wass Albert: A tenger kis hableánya TAVAK KÖNYVE MÁSODIK MESE amelyben szó lesz a tó madarairól, akik királyt akartak választani, és szó lesz különösképpen a bölömbikáról, aki legokosabb a madarak között. A MADARAK a tó partján álldogáltak, vagy a vizen úsztak, vagy a tó felett repültek — mindegyik a maga kedve szerint — és már nem volt közöttük egy sem, aki ne tudta volna a munkáját, amit a manók a Jóisten megbízásából nekik megtanítottak, Erősen meleg nyári nap volt éppen s a madarak unatkozni kezdtek. — Mit játszódjunk? — kérdezte a hóda, aki valamennyi madár között a legbeszédesebb természetű. — Én nem tudom — felelte a vadruca és ez igaz is volt, mert a vadrucák valóban sohasem tudnak semmit. — Játsszunk víz alatt úszást — javasolta a búvár. — Inkább egy lábon állást játszódjunk — szólott a gém, mert ő nem tudott viz alatt úszni, mint a búvár.- Legjobb lesz mégis, ha éneklést játszunk — ajánlotta a nádirigó, mivel ő sem viz alatt úszni, sem egy lábon állni nem tudott. Láthatod ebből, hogy a madarak is olyanok voltak, mint az emberek: nem tudtak megegyezni semmiképpen. A nap már lenyugvóban volt, amikor megszólalt a kígyó, aki egész idő alatt ott hevert a parton és figyelte a madarakat. — Ó, világszép madarak, — kezdte mézédes hangon a kígyó és magában jól mulatott a madarak östobaságán, mert azok egyszerre büszkén kihúzták magukat és igazán elhitték, hogy ők világszépek -— tudok én egy sokkal méltóbb játékot nektek. Válasszatok királyt. A madarak először roppantul elcsodálkoztak, mert még sohasem gondoltak arra, hogy lehetne közöttük egy, aki parancsoljon a többinek. De aztán elkezdtek kiabálni — jól van! jól van! — mert méltóak akartak lenni magukhoz, ahogy azt a kigyó mondta. Összegyűltek a legnagyobb tocsogónál, szépen körbe álltak, valamennyi madár csak volt a tavon. A szélkiáltó pedig felrepült a levegőbe, mivel neki volt a legélesebb hangja valamennyi között és elkiáltotta magát: — Ki legyen a király? ... És abban a pillanatban megszólalt a gém és azt mondta: — Én! ... De megszólalt a búvár is és ő is azt mondta:-Én!,,, És minden madár megszólalt abban a percben, ami csak ott volt és mind azt mondta, hogy “Én!”, még a vadruca is, pedig ez már igazán nagy dolog egy vadrucától, ugyebár? És olyan éktelen lárma keletkezett abban a percben, amilyen még nem volt addig a tavakon soha. Elkiáltotta magát va-Hat gyönyörű lánya volt a tenger királyának, s valamennyien sóvárogva várták a napot, amelyen tizenöt évesek lesznek, mert a hableányok addig nem úszhatnak ki a viz felszínére, s akkor nézhetik meg először az emberek világát. A legidősebb hercegnő, meg a második is, a legcsodálatosabb dolgokat mesélték az illatozó. virágokról, az erdő fái közt ide-oda suhanó éneklő halacskákról,amelyeket az emberek madaraknak neveznek, s a nagy hajókról, amelyek végigszántják a tenger habjait. ш, Telt-mult az idő, s mikor a legkisebbik hercegnő is betöltötte tizenötödik évét, nagyanyja gyöngykoszorut fűzött a hajába, halfarkába pedig, — mert minden hableánynak halfarka van láb helyett, — nyolc osztrigát csiptettek, hogy mindjárt lássék, milyen előkelő. így libbent fel a viz színére s lám, amint benézett egy nagy hajó ablakán, mindjárt valami igen szépet látott. Zászlók s tarka lámpák díszítették a hajót, amelyen a királyfi tizenötödik születése napját ünnepelték. Gyönyörű tűzijátékot rendeztek, s mikor az első rakéta felrepült és lángralobbant, a hableányka azt hitte, az ég csillagai hullnak a tengerbe. De azértt ott maradt és tovább nézte a szép királyfit, mert ez tetszett neki legeslegjobban az emberek egész világából. Bizony jól is tette, hogy ott maradt, mert hirtelen hatalmas vihar kerekedett a tengeren. A hajó árboca kettétört, a hajó pedig oldalra dőlt és süllyedni kezdett. A villám éles, cikkázó fényénél látta a hableányka, hogy a királyfi a vízbe ug-87
